Ritók Nóráról jut eszembe. Olvasom őt, nem azért, hogy azzal nyugtassam a lelkem, hogy ehhez képest csúcsszuper az életünk, mert van ruhánk, ennivalónk, munkánk, tűzifánk, párunk, és még – ha akarunk- kultúrához is jutunk időnként, tehát a Maslow-féle szükségletpiramison egész jól helyezkedünk.
Azért olvasom, mert az ő küzdelme összecseng az én régebbi vesszőparipámmal. Egyetlen kérdésem van a rendszerváltás óta regnáló BÁRMELYIK kormányhoz: Hogy lehet elengedni egy fél ország kezét?
Értem én, privatizáció. Nagyon kellett, hogyne. Decentralizáljunk. Ne legyen minden állami kézben. Előtte valaki felmérte, hogy hány vállalat fog megszűnni ennek következtében? Hány ember marad munka nélkül? Az átképzés és elhelyezkedés lehetősége nélkül? Ha felmérték, miért nem törődött vele senki? Tudta mindenki, hogy a szak- és betanított munkások – és merjük kimondani: a cigányok vagy romák, ahogy tetszik- lesznek ennek elsődleges vesztesei. A „szerencsések” még el tudtak helyezkedni nagyobb városokban, meg Budapesten. Azt most ne is firtassuk, hogy milyen szállásokon lakhatnak hét közben, meg mennyit árt a családnak ez az elszakítottság, mit él át az otthon maradt házastárs egyedül a minden napok gondjai közepette. Örül, hogy munkája van valakinek a családból.
Kormányok jöttek és mentek, választási ígéretek gyönyörű, színes csokrait nyújtották át nekünk, és hangzatos tervek szálltak tova héliumos lufibokrétanként, hogy soha többé ne is lássuk, ne is halljuk őket.
Egy nem változott: az ország keleti fele mintha nem létezne. Vagyis létezik, hiszen az utazási prospektusok gyönyörű képeken mutatják meg a meseszép tájakat, és wellness szállodákat, gyógyfürdőket.
Amit nem mutat senki, és nem is akar meglátni senki: a rendszerváltás óta felnőtt egy generáció, amely abba nőtt bele, hogy már a szüleinek sem volt munkája. Addig sem volt sok esély jó középiskolába iskolába (vagy egyáltalán középiskolába) járni, de legalább munka volt. Kihúzták egy fél ország lába alól a talajt, és csak nézik, hogy süllyednek alá emberek százezrei, éheznek, fáznak gyerekek, fagynak meg télen idős emberek fűtetlen házaikban. Hogyan veszti el életkedvét, reményeit, vágyait a munkaképes korú generáció.
Miért nem látja a fiatalság perspektívának a tanulást.
Nem, nem a szociális háló foldozgatása a megoldás. Már 26 évvel ezelőtt az lett volna a megoldás, ha komplex, oktatásra épülő rehabilitációs programot kap Kelet-Magyarország. Ez egy döntéshozónak sem lett fontos kérdés. Vannak a magányos harcosok, mint Ritók Nóra. Meg az értetlenül kérdezősködők, mint én.
És van néhány millió nyomorra kárhoztatott ember.
Tanulság nincs. Ja, de: Magyarországnak csak nyugati oldala van. Keleti biztos nincs. Hiszen ha lenne, akkor Budapesten is kellene hallani a jajkiáltásokat.
Temptation írása
Gyere, írj Te is. Novellát, verset. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
