Kedvelem a srácod. Tényleg. Együtt úsztattuk a távirányítós hajóját a tavon. Fejest ugrottunk a sziklákról, gyűjtöttük a kavicsokat a vízparton.

Aztán jön érte az apja. Próbálom elfogadni azt az embert, de nem bírom. S, igazából, a gyerekét sem.

Nem hasonlít rám. Se a gesztusai, se a természete, se a külseje. Ugyanaz az okoskodás, amit az apjánál látok, amikor átveszi a kölyköt. Ha közelebb jön hozzám érzem, ez nem az én szagom. Más. Nem is a nőm szaga. Idegen szag. Idegen ember.

Amikor a fürdőszobában botlok bele zavarba jövök. Látom a testét, amit nem látnék máshol, más körülmények között.

Mindenki alszik, csendes a ház. Ülök az erkélyen és arra gondolok, mennyire elpocsékolt minden szeretet, amit erre a gyerekre áldozok. Ha az anyja úgy dönt, én mégse leszek az életük része, a kis srác elfejet engem: hetek vagy hónapok, de kitöröl az emlékeiből. Nem fog többet keresni. Ismét semmi közünk nem lesz egymáshoz. Ellenben az apja: eltűnhet az életéből hónapokra, évekre is, akkor is az apja marad.

Én mindig is kívülálló maradok ebben a történetben.

Igen, kapok “fájdalomdíjat”. Az apja, miután éli az életét a fia nélkül gyerekelviselési díjat fizet. Értsd: ad annyi tartásdíjat, hogy ezért cserébe ne zavarjon, hogy velünk él a gyereke.

Minden alkalommal, amikor azt érzem megkedveltem őt, kezdek kötődni hozzá arra gondolok, ezt bármikor elvehetik tőlem. Ő nem az én gyerekem. Sosem lesz az.

(Ennek az írásnak a párja női oldalról itt olvasható)

Nők Apja írása

---

Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette