“Magániskola gazdagéknak. “Elitista képzés”. “Éndolgozomerrenincsidőm”. Már látom magam előtt a hozzászólásokat. És igen. És nem.
Igen. Valóban magániskola, magántanulói jogviszony, kis létszámú tanuló csoportokkal. Valóban nem ingyenes(?) közoktatás. S, valóban igényli a szülők részéről az aktív közreműködést.
Nem. Mert nem ezek azok az elemei, amik leginkább megkülönböztetik a választható és nem választható utakat ebben az esetben. Annál a mondásnál semmi nem jelzi jobban helyzetüket, mint “csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak ,akik mertek”.
Amikor az állami iskola mellett tesszük le voksunkat egy ilyen ismeretlen, új kezdeményezéssel szemben azzal a tudattal nyugtatjuk magunkat, nem tettük ki a gyerekeinket kockázatnak.
Fájó lesz hallani, hogy DE. Minden döntés, ugyanúgy döntés. Az is, amikor azt választjuk, amit a “többség”. Mert a többség választása nem feltétlenül a jó választás. Lehet a megszokott, a bejáratott, a “mi kutyánk kölke”. De, hogy minden bizonnyal maximálisan nélkülözi a fejlődést, az innovációt és a haladást, az borítékolható. Azt pedig csak illúzió remélni, hogy a világ pusztán azért megáll változásaiban, mert az számunkra nem komfortos..
Picit erről a szerveződésről, hogy érthetőbbé váljon, miben különbözik az állami oktatástól.
A tanulók magántanulói jogviszonyban, tanulócsoportokban, kis létszámban, előre meghatározott kötelezően megadott tanítási napok és szünetek nélkül, játékosított formában sajátítják el a – ha ez mérvadó- a NAT tanterv anyagát. Kicsit hatékonyabban..
S, hogy ezen felül mit tesznek még? Rövid idézet a tanoda létre álmodójától:
“Nincs magolás, elenyésző a frontális oktatás, a hangsúlyok a differenciáláson az együttműködő problémamegoldáson, az IKT használaton, a digitális írástudáson, a társadalmi és a környezettel szembeni felelősségvállaláson, a kritikus gondolkodás fejlesztésén és a kommunikációs készségek (köztük kiemelten az angol nyelvű kommunikáció) elsajátításán vannak. Fontosnak tartjuk ezeken felül az érzelmi intelligencia fejlesztését, és az egész életen át történő tanulásra való felkészítést (tanulás tanulása) is.”
Két példa tőle a megértéshez:
“Ha azt mondom, hogy a matematika-oktatásnak az a célja, hogy minél több definíciót, képletet, elvont fogalmakkal teletűzdelt, a gyakorlati életben a tanulók egy-két ezreléke számára felhasználható, akadémikus jellegű ismeretanyagot tömjek a gyerekek fejébe, és ott tároltassam velük néhány hétig, hónapig, akkor érthetővé válik, hogy miért folyik a legtöbb iskolában a matek órákon az, ami.
Viszont, mondhatom azt is, hogy a matematika-oktatásnak az a célja, hogy megtanítsuk a gyerekeket logikusan gondolkodni, problémákat felismerni, és megoldani a matematika eszközeivel. Hogy az a cél, hogy a matematika tanulása során megszerzett készségeket és képességeket az életük sok egyéb területére (a pénzügyeiktől kezdve, a statisztikáik vezetésén át, az időgazdálkodásukon keresztül, a döntéshozatalaikat előkészítő valószínűségek számbavételéig, stb.) tudják kreatívan alkalmazni.
Egy rövid szakmai rész a kritérium alapú oktatásról az érdeklődőknek:
- A mérés nem egyenlő az értékeléssel. (mérni lehet valamit úgy is, hogy a mérés eredményét nem értékeljük. )
- Értékelni lehet kritériumok és pl. normák alapján is. Ez utóbbit nevezzük norma alapú értékelésnek. (ilyen pl. az, amikor az osztály legjobb tanulójának a feleletét ötösre, a kissé gyengébb produkciót négyesre, stb. értékeli a tanerő)
- A kritérium alapú mérés, vagy értékelés egyik nagy előnye, hogy összevethető eredményeket, értékeket kapunk nem csak egy osztály tagjait, hanem osztályok, iskolák, akár országok eredményeinek, vagy az eredmények értékei között.
- A kritérium alapú mérés, és a kritérium alapú értékelés nem feltétlenül jelent kritérium alapú oktatást is. (Ennek sajnos a legjobb példái a mai iskolák általános gyakorlata Magyarországon)
- Ha az oktatás maga nem kritérium elvű, azaz nem akkor, és csak akkor van továbblépés, ha a gyerek elsajátította az adott tananyagrészt bizonyos kritériumokban foglalt szintig, hanem például akkor, amikor letelt az erre központilag megszabott (akár elégtelen) időkeret, vagy sikerült jegyet (akár elégtelent is) adni minden tanulónak, akkor a nem kritérium alapú oktatásban részesülő gyerekek kritérium alapú értékelése szükségszerűen ki fogja mutatni az ilyen oktatás elégtelen voltát. (lásd: országos kompetencia mérések eredményei)
- A normák, illetve kritériumok alapján történő értékelés együttes jelenléte az iskolák gyakorlatában oda vezet, hogy sem az év közbeni jegyek, sem az év végi osztályzatok nem igazítanak el senkit azzal kapcsolatban, hogy pl. egy adott gyerek jeles év végi osztályzata hogyan értékelhető egy bármely másik iskolában tanuló bármely másik gyerek négyes (jó) osztályzatához képest . Ez magyarázza azt is, hogy miért van szükség felvételi vizsgákra.
- A legtöbb, az iskolákban alkalmazott mérési és értékelési módszer képtelen kiküszöbölni a stresszt, a félelmet, amivel maga az aktus jár. Az pedig tudott tény, hogy ennek befolyásoló hatása van az eredményre, mégpedig negatív irányban.
S, végül, hadd osszam meg ismét az ő szavaival, mit jelent az oktatás és a tanulás közötti hatalmas különbség:
“Tanárok, akik képesek megfelelő segítséget adni a diákok tanulásához” A Re-Crea lényege a tanári szerep totális újraértelmezése. A 2016-2028 közötti időszaknak „oktatáson” alapuló módszertannal nekimenni olyan elképesztően nagy hiba, amit ha elkövetnénk, esélyünk sem lenne arra, hogy a folyamat végén a gyerekek értsék azt a világot, amelyben helyet kell találjanak maguknak 2028 után. Ha én ma olyan tanárt kezdenék el keresni, aki képes már ma (az öt-tíz-húsz éve megszerzett képesítésével) a 2028-at követő világban releváns tudást „oktatni”, akkor nyugodtan zárjatok be egy elmegyógyintézetbe. (Ott még, egyszer talán, egy szakminiszterrel is elbeszélgethetnék a téveszméimről). “
“Nem az oktatáson, hanem a tanuláson van a hangsúly. A tanulás nem első sorban annak függvényében megy végbe, hogy hogyan, és mennyit oktatunk, hanem inkább annak az eredménye, hogy hogyan tudunk motiválni, inspirálni, kíváncsiságot ébreszteni, és nem utolsó sorban képessé tenni valakit a tanulásra. Hogy mennyire vagyunk képesek nyitottá, befogadó hajlamúvá tenni napról napra a gyerekeket arra, hogy új és új ismereteket sajátítsanak el, újabb, és újabb területeken.”
“Nem igaz az, hogy egy jó szaktanár azért nélkülözhetetlen ma az oktatásban, mert olyan szaktudást birtokol, ami csak rajta keresztül érhető el. Ma már egyetlen tanár sem versenyezhet a fejében felhalmozott tudásra támaszkodva azokkal az oktató videókkal, digitális tudástárakkal, keresőprogramokkal, stb., amelyekhez bárki, bármikor, bárhonnan hozzáférhet. És egyetlen szaktanár sem képes olyan ütemben frissíteni a tudását, amilyen ütemben az az interneten percenként frissül. És egyetlen tanár sem képes arra, hogy akár 100-szor is meghallgatható legyen egy adott témában. Ez a tudás létezik, hozzáférhető, a bökkenő inkább ott van, hogy hogyan tegyük a gyerekeket nyitottá, és képessé a befogadására. Ehhez kell nekünk jó tanár, nem pedig ahhoz, hogy Newton törvényeit lediktálják, vagy (jó esetben) elmagyarázzák olyan gyerekeknek, akik erre egyáltalán nem vevők…”
Ne féljetek. Nincs sem a NAT-ban, sem azon kívül olyan ismeret, tudás, készség, vagy képesség, amit a gyerekeitek a megfelelő időben „ne lennének képesek” elsajátítani, ha ők maguk ezt akarják. Szaktanári magyarázatok nélkül is. De jó, ha azt is tudjátok: olyan sincs, amit bárki (akár a legjobb szaktanár) is képes lenne nekik megtanítani, ha ők nem akarják. ”
“Szerintem elgondolkodtató, hogy a „Hogyan taníthatja egyetlen tanár az összes tantárgyat” kérdés helyett miért nem inkább azon töprengünk, hogy „Ha minden gyereknek az összes tárgyból fel kell készülnie, akkor hogyan lehetséges az, hogy egyetlen tanár sem képes tanítani az összes tantárgyat?” Még általános iskolai szinten sem? ”
“Azt akarom csupán érzékeltetni ezzel, hogy ez a rendszer hiteltelen, és ami még rosszabb: egyáltalán nem működik, hiszen a hiteltelensége már egy 10 éves gyereknek szemében is lelepleződik. És a világ összes tudás alapú társadalmában felismerték már, hogy ezt a rendszert fel kell váltani valami mással. Menekülni kell a szaktárgyainak börtönébe zárt szaktanárok uralta, a komplexitást nélkülöző, az összefüggéseket feltárni képtelen, az egymásra építeni nem tudó, és teljesen életidegen tantárgyi felosztás csapdájából. A jövő kihívásai, amik a gyermekeinkre várnak interdiszciplináris kihívások. A jövő magasan kvalifikált munkafolyamatai projekt alapúak. A jövő problémáit megoldani kénytelen gyermekeink együttműködésen alapuló problémamegoldásra (collaborative problem solving) kell képesek legyenek, ráadásul nem ritkán idegen nyelvű kommunikációt használva az együttműködés során, ahol a hangsúly inkább a kommunikáción van, és csak mellékesen idegen nyelvű.”
Nem tagadhatjuk, hogy ez az oktatási forma jelenleg valóban csak kevesek számára elérhető. De addig, amíg az e képpen gondolkodó szakembereket nem támogatjuk mi magunk azzal, hogy kezeik alá adjuk gyerekeinket, ameddig tudomásul vesszük és lehajtott fejjel fogadjuk a jelenlegi közoktatás siralmas voltát, addig ezek a módszerek, utak valóban csak kevesek számára lesznek elérhetőek. De ez a mi megalkuvásunk eredménye, nem pedig a körülményeinké.
Aki bővebben érdeklődik a Re-Crea Tanodáról itt olvashat róluk.
Sorozatunk előző részében a közoktatás a PISA teszt kapcsán került terítékre.
Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
