A két Gabi, avagy a megíratlan levél

„Kedves Gabi

– kezdte a levelét, pedig akit megszólított, nem is volt kedves, ráadásul fiú volt, és bár mindenki tudta, hogy a Gábort is így becézik, mindig fura volt egy picit. Egy nyári táborban ismerkedtek meg, a zöldre festett vashinta alatt, szemben az ebédlő nyitott ablakával. Még hallatszott a konyhás nénik vihogása, az edények csörömpölése. Ebéd után járt az idő, és Gabi, aki viszont Gabriella volt, tudta jól, hogy tilosban jár. Ilyenkor csendes pihenő van, ezt mindenki tudta, ez volt a szabály. Aki nem pihent kötelezően, az nem kapott vacsorát és azt is kockáztatta, hogy nem lehet ott a táborzáró bulin. De ő szokás szerint nem tartott a nyájjal, viszont annál szívesebben kockáztatott.

Tizenhárom éves volt, és még nem tudta, hogy az első szerelemmel beköszönt az első csalódás is. A hinta alatti homok forró volt a nyári naptól, és porzott, mintha sivatagban lenne. Pont ezt játszotta Gabi, a lány, ez éppen a sivatag, ő éppen a Kis Herceg. A Róka helyett azonban a fiú Gabi tűnt fel a hinta másik oldalán. A két tilosban járó egymásra meredt. 

Gabi elhessegette az emléket.
„Az utolsó leveleden teljesen meglepődtem. Hová tűntél?”

Írta a papírra, majd dühösen áthúzta. A fiú nem értené, hiszen valójában nem tűnt el, ott lakott, ahol eddig, a levelekre válaszolt. De a fiú, akit megismert, tényleg eltűnt a sorok közül.

„Mintha nem is te írtad volna az utolsó leveled, de legalábbis állt volna melletted egy haverod, aki diktál, vagy nézi, amit írsz, együtt összeröhögtök, ”úgysem mered feladni”-mondja, te meg brahiból feladod.”

Előtte a kép, forognak a kockák, hogy tényleg így történt. És ha nem is így történt? Ezt az elképesztő ostobaságot! A ceruza a szemetes mellett landolt a szoba másik végében. Gabi felállt, gondolkodva kétszer körbejárta a szobát, majd fejcsóválva újabb lapot vett elő.

A „Kedves Gabi” maradt. Így folytatta:

„az utolsó leveleddel nagyon megbántottál.”

Próbálta volna leírni, hogy miért. A fiú kipukkasztotta a romantikus levelezésük által keltett illúzió-buborékot. Unta az írogatást, nem értette, hogy mire is jó ez az egész, Gabi viszont imádott írni, leírta a fiúnak a legbelsőbb érzéseit, a napját, gondolatait, oldalakat írt, kétnaponta.

Miért bántott meg? Mert nem olyan, mint én? Mert őszinte volt?

Gabi elgondolkodott. Lábával kitámasztotta az asztal alján lévő merevítő lécet és hintázni kezdett a széken. Ez mindig segített koncentrálni. Homlokát összeráncolta, és a ceruza végén lévő radírt kezdte el rágcsálni. Érezte, hogy most valami fontos dolog történik, valami fontosat ért meg az életből, érezte az izgalmat a gyomra táján. Ami a hinta alatt történt, az merő véletlen volt. A gondolat megdöbbentő határozottsággal vált szóvá, ahogyan hangosan is kimondta.

„Nem válaszolok.”

Megkönnyebbülten elmosolyodott. Tudta, hogy nehéz lesz és szenvedni fog, mint ahogyan azt is, hogy teljesen felesleges szerelmesnek lennie abba, aki nem érti meg.

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.