A randevú- novella

Mr. Aronszky nagyon régóta nem érzett hasonlót. Talán tíz éve is volt már annak, hogy egyedül élt. Voltak kapcsolatai, szerelmek, barátok, de élete 38 éve alatt annyi csalódás érte és annyi hátba döfést kapott, hogy már önvédelemből sem tárta fel szívét senkinek. A megbocsátás nem esett nehezére, ám az árulások mély, gennyedző sebként tátongtak és megfertőzték a lelkét. Ám ahogy rácsukta a világra kis kétszobás, zsíros tapétájú paneljának ajtaját, úgy a világ is elfeledte őt. Semmi baja nem volt az egyedülléttel; nem volt az a kesergős fajta. A magányt, mint lelki gyakorlatot fogta fel. Márquezt emlegette, meg hogy ez azért még nem száz év. Csak tíz.

Sokan kapcsolatban is magányosak-mondogatta. Élete a mindannyiunk által megszokott kerékvágásban telt: reggel, ébredés, munka, evés, alvás. Munkája -gépészként dolgozott egy városszéli üzemben- eléggé lefoglalta ahhoz, hogy ne gondolkodjon az életén. Mire hazaért, addigra pedig elég fáradt volt ahhoz, hogy a tévén kívül ne nagyon érdekelje más. Néha befutott egy-két barát, de ez nem volt túl gyakori. Mr. Aronszky evett, ivott, lélegzett, de nem élt.


Éppen ezért nem tudta hová tenni az utóbbi időben megváltozott viselkedését. Először is, feltűnően mosolygós lett: a megszokott, szürke árnyak eltűntek az arcáról, homloka kisimult és minden reggel nagyot köszönt a szomszédnak. Fodrászhoz ment, és vett néhány új pulóvert. Egyszerre minden olyan könnyű lett, a gondok, melyek eddig ragacsosan befonták életét, semmisségeknek tűntek csupán. Máskor, főzés közben, ahogy megcsapta a frissen vágott bazsalikom illata, valami furcsa, émelygő érzést érzett a gyomra tájékán. Pedig nagyon szerette a bazsalikom illatát. Összeráncolta a homlokát; a kés elcsúszott izzadó tenyerében.


Fannyt egy társkereső oldalon ismerte meg, s bár tudván tudván tudta: az ilyen helyeken csak hazugság és színészkedés várja: belement a játékba a lánnyal. Az illúzió még mindig jobb, mint a semmi-gondolta. Nem volt veszteni valója, nem kockáztatott semmit a világ a másik felén élő lánnyal. Amúgy sem hitt benne, hogy puszta levelezéssel meg lehet ismerni a másikat. A mély, intim beszélgetésekben hitt, a szemek villanásában, a személyiség átütő erejében. A lány azonban hosszú, őszinte leveleket írt, melyek nyitott, szabad lélekről árulkodtak. Mr. Aronszkynak -most már talán nevezhetjük Jack-nek-, szóval Jacknek jól esett ez a bizalmasság, melynek hatására ő is megnyílt a lány felé és minden levéllel újabb falak omlottak le köztük. Egy nap Jack fejébe beleköltözött a gondolat: mindenképpen beszélnie kell Fannyval. Ezerszer elképzelte már a hangját, a lényét, és úgy érezte, hogy a lányból az illúzió már nem elég. Azt akarta, hogy az illúziója a valóság is legyen egyben.

Attól fogva, hogy a lánnyal először beszélt, nem volt visszaút. Defibrillátor, csak így nevezte magában. A hasonlatot, hogy eddig tetszhalott volt, és mintegy zombiként járt-kelt a világban, de a lány újra indította lelassult szívét, nagyon találónak találta.

Súlyos kínokat élt át, míg a levelére várt. Elképzelhetetlenül nehéz volt a várakozás: próbálta a gondolatait elterelni, de egyre a lányon járt az esze. Óránként lépett be az e-mail fiókjába. Volt, hogy percenként frissítette az oldalt. Végül is, egy perc alatt világok omolhatnak össze, nem?


Aztán egy nap a levelére nem jött válasz. Sem másnap. Sem egy hét múlva. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Izzadt tenyerével forgatta, fogdosta a mobilját: nem merte megbeszélés nélkül hívni a lányt. Az időeltolódás miatt elképzelhető, hogy alszik. Vagy éppen orvosnál van. Vagy fizet a boltban. Így hangzottak a kifogások, de Jack valójában a kimondott visszautasítástól félt. A bizonytalanság borzasztó, de legalább még él benne a remény. Úgy érezte, ha a lány nemet mond a kettőjük dolgára, bármi legyen is az, abba belehalna. De a levél nem jött és a remény így is kezdte elhagyni a férfit. Újabb és újabb magyarázatokat talált a lány viselkedésére, férjet, családot, ezer hazugságot képzelt a lány mögé s ezeket annyiszor ismételte magában, hogy kezdtek igazsággá válni.


Lassan elragadták a teendői is és egyre kevesebbet gondolt a lányra. Míg végül, három hét múlva megjött a várva várt levél. Remegő kézzel nyitotta meg. A levélben csak ennyi állt: “Ne haragudj. Rengeteget gondolok Rád.” Ez az öt szó, úgy tűnik, varázserővel bírt, mert egy csapásra képes volt feledtetni Jack átélt szenvedéseit. Nem kérdezte, miért, hogy miért csak ennyi, hogy te ezt hogy képzeled. Csak örült. Euforikus mámorban. És akkor, mint egy hátba csapás, döbbent rá: vége, megadta magát a lánynak.


Úgy tűnt, Fannynak elég, ahogyan a kapcsolatuk zajlik, de Jack többre vágyott. Hallani, látni, érezni akarta a lányt. A nevetését, a szemét, a száját akarta. A lány befészkelte magát az agyába, az álmaiba, minden egyes sejtjébe. S Jack őt tökéletesnek, egy angyalnak látta. Úgy érezte, szinte már nem is földi dimenzió, amelyben a lány él. Talán, meg sem közelítheti sosem. Beleőrült a hiányába annak, akit életében még soha nem látott.


Aztán, egy napon -különösen meleg, kora tavaszi nap volt -, csak ennyi állt a lány levelében: “Ezen a hétvégén felétek járok. Talán találkozhatnánk.” Jack merev szemekkel, kiszáradt torokkal nézte a monitort. Remegő kézzel nyújt a cigarettája után. Hát mégis megtörténik-gondolta. Vegyes érzések keveredtek benne: örült, hogy végre láthatja a lányt, de agyának hátsó részébe egy nagyon, nagyon rossz érzés fészkelt be. Annak az érzése, hogy ennek ellenére, vagy éppen ezért, mégis, talán elveszíthet valamit.


Az elkövetkező napok Jack számára a várakozás édes eufóriájában teltek. Ezerszer elképzelte a pillanatot, és mint egykor tizenhárom évesen, napokkal a randevú előtt pontosan tudta, mit, hogyan fog viselni, sőt, a kiválasztott ruhadarabok élre vasalva álltak a szekrényében. A remegés az idő múltával felerősödött és szétterjedt minden tagjába. A randevú előtti utolsó napon úgy érzete: ha még egy pillanatot várnia kell, a lány nélkül eltöltve, kifolyik belőle az életerő.


Este nyolcra beszélték meg a randevút egy elegáns, de azért nem túl drága étteremben. Jack egy fél órával a találkozó előtt már ott volt: a várakozás utolsó perceit zavartalanul, csak a lányra gondolva akarta eltölteni. De Fanny nem jött. Sem nyolcra, sem kilencre. Éjfélkor a pincér szólt, hogy záróra. Nem baj-gondolta. Úgyis az utolsó cigarettáját szívta el.


Jack egyszerűen nem értette, hogy mi történhetett. A lány nem is hívta. Pedig olyan lelkesnek tűnt. És miért hívta egyáltalán, ha nem is akart találkozni vele? Ennek semmi értelmét nem látta. A férfi fejében újra elkezdődött a motívumkeresés, agyát elöntötte a kitalált magyarázatok végeláthatatlan tengere. Aztán arra gondolt, biztosan csak valami véletlen dolog történhetett, és fel akarta hívni a lányt. De akkor eszébe jutott, amikor Fanny -bizonytalanságában- három egész hétig nem jelentkezett. Tudta: most is ez történt. Csak idő kell neki, és minden rendben lesz-gondolta, és nem hívta a lányt.


Fanny hiánya borzalmas volt, de Jack lassan megtanult újra nélküle létezni. Néha úgy érezte magát, mint valami elvonón, elzárta magát a számítógéptől, el a telefontól. Tudatosan nem gondolt a lányra. Hónapról hónapra jobban lett, és furcsa módon felszabadító érzés volt, hogy nem kell az állandó függés és kiszolgáltatottság kényszerében élnie. Már be tudta úgy kapcsolni a telefonját, hogy nem várta a reggel bepittyegő sms-t a lánytól.


A telefon majdnem pontosan a meghiúsult randevú után fél év múlva szólalt meg először a lány hívására beállított csengőhangon. Jack megmerevedett. Kis tétovázás után, a negyedik csengésre vette fel. “Ööö. Halló.” Fanny hangja kissé bizonytalannak tetszett. “Ne haragudjon, de az utolsó hívásaimat hívtam vissza” – folytatta a lány. “Tudja, balesetem volt és több hónapig kómában feküdtem. Nem sok mindenre emlékszem abból, ami a baleset előtt történt és próbálom újra összerakni az eseményeket, az életemet. Ön esetleg jó barátom volt?” „Nem, alig ismertük egymást. Sajnálom” -felelte Jack és anélkül, hogy a keze egy kicsit is megremegett volna, letette a telefont.


Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.