Évek óta hűséges követője vagyok pár írónak, bloggernek, fórumnak. Úgy érzem, én magam is beleragadtam a régi szokásaimba, és átlag napjaimon rutinból élek: átfutom az unalomig ismert, ugyanazt ragozott, ezerszer körbejárt témákat. Aztán eszembe jut: miért?
Hisz idei éves célom a változás és a fejlődés! Ahhoz pedig be kell engedni az életembe a mást, ha úgy tetszik, kilépni a komfortzónámból…
Az élet nem fekete vagy fehér, hanem a szürke sok sok árnyalata, magyarázza nekem a segítőm, én pedig csalódottan kullogok haza. Nem benne csalódva, hanem magamban…
Beindul a gépezet. Az idegpályáimon rohangálnak a gondolatok, nyílnak a gondosan bezárt ajtók, ugrálnak a csontvázak… Nem sokkal később pedig próbálom külső szemmel látni magam és másokat. Próbálom megérteni, miért vannak bizonyos sémák, amiktől nehéz megszabadulni. Magyarázom a bizonyítványom, mint annyian, mikor számukra nem elképzeléseikkel megegyező gondolattal, véleménnyel találkoznak….
Hisz sokan szeretik a skatulyázást. Címke, ahogy haladunk előre, egyre több van. Amit észrevettem, hogy legtöbbször ez is amolyan importált, nem Magyarország diktálja a tempót, egyszerűen csak követi, magáévá teszi. Csak pár példa erre: „szingli” (egyedülálló, eredete a single szó), „hipszter” (ócskának tűnő, ám vérdrága ruházat a lazaság jegyében), „emo” (depresszív hangulatot árasztó halálvágyas fekete ruhás valaki), „rocker” (nagyszakállú hosszú hajú söröző ember), stb. Bár igaz ami igaz, a mi nyelvünknek is megvolt régen a maga címkéi, csak azok már nem „trendik” (menők, felkapottak, népszerűek).
Nyilván segítheti az eligazodást az életben a skatulyázás, hisz magyarázatképp egy kérdésre vagy gondolatra, véleményre oda lehet köpni egy szót. Megspórolunk egy csomó időt. Időt, amiből egyre kevesebb van, hiába a technika. Csak pár berögződött ilyen általánosság a „marhaság”, „ökörség”, „butaság”, „hazudsz”, „vedd be a gyógyszered” ha rövidben gondolkodunk.
Ha pedig összetett mondatokban, akkor jön a forrás hitelességének a megkérdőjelezése és annak kigúnyolása, kisebbítése, hisz olyannal találkozunk, ami nem passzol, nem tetszik, alapjaiban rengeti meg világunkat. Márpedig ha a matematikában vannak axiómák, amire épül az egész, akkor gondolhatjuk, hogy az életünkben is vannak alapok, amik megkérdőjelezhetetlenek, hisz arra építi fel az ember az életét.
No, de vissza a skatulyákhoz. Vannak, akik magukra aggatnak párat, és előszeretettel emlegetik, hogy ők abba a csoportba tartoznak. Szíve joga ez mindenkinek, azt gondolom. Ez egy támpont saját maguknak, egy döntés, hogy ők abba a kupacba tartoznak, ők ilyenek, ők ott érzik magukat jól. Valahova tartozni, a legtöbb ember igénye, nincs ebben kivetnivaló. Mindenki annak hívja magát, aminek akarja, vagy amilyen imidzset maga köré akar építeni, tegye hát szabadon! Ahova csak szándékozik tartozni vagy már ott lévőnek vallja magát, az is rendben van. Illik is tiszteletben tartani véleményem szerint más védőhálóját, ahogy a kutyaólat is meg kell hagyni a kutyának, viszont ha onnan kibújik, nos, akkor szembejön mindenféle dolog, lehet pillázni, „Ilyen vaaaaaan?”.
Itt kezdődnek a zavarok. Mikor az ilyen ember a saját maga választotta és közhírré tett skatulyájából kitekintve rájön (ismét ráébred), van más is. Hirtelen talajvesztett lesz, vagy legalábbis elbizonytalanodik és keresi az új útját. Zavar az erőben. Cáfolat jött szembe, ami nem illik oda, uhh, most mi legyen? Szemszájfül becsuk, mint a három majomnál vagy esetleg lépésenként közelítünk ehhez az újhoz?
Én azt remélem, hogy a skatulyából igenis ki lehet törni, át lehet kerülni egy másik fiókba (ezen gondolatmenetet követve), csak ahhoz el kell kezdeni változni. Új alapokat tenni.
Sőt, tovább megyek, elméletben legjobb, ha semmilyen skatulya nincs!
Viszont akkor nincs meg a „hovatartozás”, a magunk elszeparálása, no, meg a békés bunker, ahova vissza lehet húzódni. Valamint el kell kezdeni magyarázni, szerencsés esetben nyitott fülekbe suttogni. Viszont türelmetlen embernél van, hogy a kommunikáció, nos, megreked. Mert nem mindig nyitott más füle. Ő dolga, én dolgom… Nem is olyan egyszerű, ugye?
Én a skatulyákat kifejezetten utálom, ha magamról van szó… Kiskorom óta tapasztalom. Voltam az aranyos, az idegesítő eminens, a pénzéhes f@sz, a MILF („Anya akit szívesen megdugnék”). Ez csak pár. Viszont kezdem kapisgálni, miért is olyan fontos ez, miért nehéz elengedni, nem csak nekem, hanem másoknak SEM.
Azoknak, akiknek kellenek az ökölszabályok és a pontos táblák, útmutatások, különben sodródnak. Fontos, mert így tudnak „hova tenni”. Elég két három társ, s máris általánossá, igazolva válik nézetük. Hisz nincsenek egyedül, vannak hasonlók ideig óráig, tehát az egész világnak ez a nézete…
Mit nem értek én ezen már megint sem magamban sem bennük? Adott egy skatulya, de hogy valós-e, vagy önmagunknak illúzió, nos, ehhez kell a visszajelzés. Ezért fordultam külső szemlélőhöz mankóként a saját céljaim elérésében, aki sorra cáfolja a feltevéseimet viszont sorra nyújtja cserébe a támogatást és nem nyíltan, kimondott, hanem rávezetően jelzi az irányokat.
Ha beszámolok építő jelleggel arról, mit haladtunk, próbálva ezzel másokat bevonni, magammal „rángatni” az úton, ismét minden vagyok, csak királylány nem és a segítő is azonnal „helyi jósnő” valamint „kókler” kategóriába kerül. Nos, a világért sem szeretném megzavarni az embereket a skatulyázásban, mert lehet nagyobb katasztrófa egy kinyílt sokszínű világ, mint a biztonságos ismert közeg.
Előbbi ész és körültekintés nélkül a totál káoszhoz, összeomláshoz vezethet… Utóbbi pedig a kényelmes, bemerevedett és hajlásképtelen, ám jól ismert változatlan csőlátáshoz generációkon át…
Próbálom elfogadni magát a jelenséget másokban, hisz megváltoztatni őket nem tudom, csak magam, reményeim szerint viszont elgondolkodtatok…
A skatulyaváltás pedig nem „színészkedés”, „maszkváltás” vagy „újabb szerep”, hanem egy sok munkával járó, nagy erőfeszítéseket kívánó folyamat, ami kitartást igényel. Eredménye lassú, buktatókkal teli, vérthugyozós, és senki nem hibáztatna, ha feladnám (sőt, megkapnám a „neki se sikerült” kárörvendő megjegyzéseket és a „cipész maradjon a kaptafánál” elven nyugi lenne a fennforgások helyett).
Mit is makacskodom? Az indok: saját belső igény és annak az igénye, hogy az engem követő kis generáció már jobban, teljesebben, ügyesebben éljen. Én meg töröm az utat.
Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak gondolataid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden vélemény számít. A Tied is!
Arlette
