Minden erről szól: TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL. Tükör által homályosan próbáljuk megérteni, feltárni az élet értelmét, lényegét, a boldogsághoz vezető utat. Ki-ki a maga módján. A szavaknak ereje van. Gondoljuk és sokan élnek, vissza is élnek vele. Azt gondolhatnánk, hogy aki leír valamit, az a tuti. Pár évtizeddel ezelőtt még ellenőrizhető volt a tartalom, a kiadók igyekeztek hiteles irodalmat megjelentetni. Aztán kézzelfoghatóvá vált a net, ma már ellenőrizhetetlenül gyárthat gyakorlatilag mindenki tartalmat. Kiszűrni ebből az értékeset, nagy és fáradságos munka.

Ma a lényeg: az eladhatóság. „Csak az lehet boldog, aki megtalálja a párját?” – hangzik az egyik több tízezres követőt számláló online magazin cikkének címe, mintha ez egy egyszerűen megválaszolható lenne 2000 karakterben.
Okoskodunk mi is itt – Arlette oldalán, de nem gondoljuk, hogy mi tudjuk a tutit. Csak egy szempontot villantunk meg TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL.

Kérdés, hogy melyik eszköz az, ami leginkább segíthet minket megérteni az emberi működést, az emberi lelket? Általános válasz – mint mindenben – most sem adható. Ki mit ért, kinek milyen a témában az előismerete, az érzelmi intelligenciája, a szimbólumrendszere. Magam racionális vagyok, ezért a megértésben engem nagyon segít a leírt, lehetőleg tudományosan megfogalmazott szöveg. Az elvont, szimbólumokra alapozott képi világ szórakozásként elriaszt.

Ilyen háttérrel ültem be Enyedi Ildikó: TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL című filmjére. Számomra borzasztó képkockákkal indul a nyersen bemutatott valóság egy szelete. Mert igen, vannak az életnek borzasztó részei. Sőt, a keretek borzasztóak. Sírva jövünk a világra, végigszenvedjük az életünket, majd meghalunk és közben a legritkább esetben csináljuk azt, amit szeretnénk. Maximum az álmainkban. A film főhősei is az álmukon keresztül találják meg a kapcsolódást egymáshoz. Pedig az egyik – a férfi – már lemondott róla, a nő meg még nem tud (kapcsolódni).

Ez idáig akár egy szokványos love storynak is gondolhatod: van egy férfi, akinek már elege van a nőkből és van egy nő, aki nem találja a hangot a férfival. Mindennapos történet, ez ma már nem sztori. Akkor miért ég az agyunkba a fél kezére béna férfi és az autista nő története? Hát éppen ezért.

Mert valamennyire mindannyian fogyatékkal élők vagyunk. Csetlünk, botlunk, esetlenek vagyunk az első randin, a felvételi beszélgetésen, a kipletykált munkatársnőnk előtt. Csak ez mind nem tudatosul bennünk. Azt hisszük, miénk az élet és éles a határ normalitás és fogyatékosság, a normalitás és másság között. Pedig mindannyian ugyanazokat az érzéseket éljük meg: bizonytalanságot, haragot, félelmet, bánatot, örömöt, szeretetet, boldogságot. Ebben egyek vagyunk.

Így már talán te is megérted, hogy egy autista is ugyan olyan boldogságra vágyik, mint te. Még ha nem is látod az arcán, még ha nem is tudja kifejezni, még ha nem is jól fejezi ki. Visszatérve a vezető online magazin kérdésére: „Csak az lehet boldog, aki megtalálja a párját?” A boldogság útja nem egyedül a párkapcsolatban keresendő, de mindenkinek fontos, hogy kapcsolódhasson valakihez. Az ember társas lény, a génjeinkbe van kódolva, hozzátartozik az emberi természethez. Tagadhatjuk magunk elől is; hadakozhatunk ellene, mert már képtelenek vagyunk háttérbe helyezni a saját egónkat; menekülhetünk depresszióba, különböző függőségekbe. De az az alapvető hiány egyszer fel fog törni, mint a vulkán, melyet elfojtottak.

Nekem erről szólt ez a film. Nem szeretem a nagy szavakat – de miért is nem? Miért is nem tudom leírni, hogy ez egy nagyszerű film, melyben Borbély Alexandra tűpontosan formálja meg a filmbéli Mária autisztikus karakterét?
Mert ilyen fogyatékos vagyok LÉLEKBEN.