Őszintén szólva, nekem sincs a napi rutinomban a hála kifejezése, pedig egyáltalán nem a sopánkodó magyarok táborát erősítem. Sőt, kifejezetten pozitív életszemlélettel rendelkezem és azt a bizonyos poharat inkább félig tele látom, mint félig üresnek.

Nem is csoda, ha társadalmunkban egyáltalán nincs gyökere ennek az érzelmi megnyilvánulásnak. Pedig milyen szép ünnep az amerikai hálaadás. Na jó, az konkrétan nem erről szól, vagy csak a neve az és most direkt nem is nézek utána, mert nem az a lényeg, hanem maga az érzés, a hála, a hálaadás. Kutatások bizonyítják, hogy a hála kifejezése és a jó cselekedetek javítják az ember kedélyét, és jótékonyan hatnak az egészségére.

Több példát is találunk a szakirodalomban arra, hogy a hála fokozza a boldogságot és az elégedettség érzését – állítja Willibald Ruch, a Zürichi Egyetem pszichológiaprofesszora, aki a hála és a humor területén végez kutatásokat. A hála érzése a boldogság öt legfontosabb összetevője közé tartozik.

Amúgy érdekes, hogy pont ma, Pünkösd napján van időm írni, amikor pedig már vagy egy hónapja foglalkoztat a gondolat. Talán itt akkor elkezdhetnék egy spirituális vonalat is a magyar hálaadás ünnepe és a Pünkösd között, hiszen e keresztény ünnepen az apostolok megkapták a Szentlelket, mely által felnőtté váltak a kereszténységben. A felnőttséghez meg hozzátartozik egy érett, magával és a világgal konzisztens személyiség, melynek része a hála kifejezésének képessége.

De csatlakozhatnék Kosári Móni „Kit érdekel egy 40-es nő szaros kis élete?” írásához is, mely szerint úgy az életünk közepén el kezdünk azon gondolkodni, hogy honnan hová jutottunk el, jó-e ez nekünk és ha nem, min kéne változtatunk. Na, ha idáig eljutottunk talán már megérünk arra is, hogy ne sírjunk-ríjunk, hanem cselekvően tegyünk a változásért. Ehhez azonban el kell ismernünk addigi életünk hibáit, a számunkra nem éppen legkedvezőbb fordulatokat és ezekre építve kialakítani az új stratégiát. Eddig nem fogalmaztam meg magam sem, de talán most eljött az idő, hogy megtegyem:

• Hálás vagyok, hogy megszülettem! Még akkor is, ha úgy 10-15 éve még meg akartam halni.
• Hálás vagyok az autista fiamért, aki napi szinten mondja, „bárcsak meg sem születtem volna”.
• Hálás vagyok az édesanyámnak, aki egyedül nevelő anyaként pénzügyileg nagyon beszabályozott, de most ennek következtében stabil életünk van és 40 évesen saját családi házban élhetek.
• Hálás vagyok a férjemnek, aki a feldolgozatlan traumák, önismeret- hiányból és rossz mintákból adódó „elsárkányosodott” személyiségem mellett is kitartott!
• Hálás vagyok a gyermekeimnek, akik túlélték „mérgező szülő”– ségemet és csak reménykedem, hogy nem sérültek annyit, mint én anno gyermekként.
• Hálás vagyok a nagymamámnak, aki anyám helyett is anyám volt és aki úgy tudott szeretni, ahogy senki más!
• Hálás vagyok annak a néhány barátnak és ismerősnek, akik életem egy-egy szakaszán kísértek, akik ha egy-egy napra is, de mellettem állnak és akikhez a nehéz pillanatokban fordulhatok!
• Hálás vagyok az édesapámnak, annak ellenére is, hogy elhagyott minket!
• Hálás vagyok a nevelőapámnak a zaklatás ellenére is, mert így lett belőlem olyan szenzitív ember, aki minden igazságtalanságot észrevesz és kiáll a legkisebbek és legelnyomottabbak mellett!
• Hálás vagyok a Jóistennek, hogy mindent megadott, ami a hasznomra vált. De legfőképpen azért, hogy egészségben tart, hogy semmi ne akadályozhasson a cselekvésben.
• Hálás vagyok az életutamért, a nehézségekért és hogy képes voltam ezek leküzdésére!
• Hálás vagyok Arlette, hogy megismertük egymást és teret engedsz a gondolataimnak!
• Hálás vagyok neked Olvasó, hogy figyelemre méltatsz e pár perc erejéig!

És hálás lennék, ha e cikk kapcsán minden olvasó megosztaná, miért is hálás?