Ahogy a Nagykönyvben… Meg vagyon?

Első randi, összeköltözés, eljegyzés, lány- és legénybúcsú, ESKÜVŐ, nászút, gyerek, míg a szeretőd el nem választ… Tényleg így KELL? Tavasztól nyárvégig, megérkezett az esküvő szezon és kolompolnak a harangok, most akkor öröm és boldogság vagy csak nem te is hülye vagy?

Tényleg minden nő álma, kislány korától, ahogy minden kisfiúé is, hogy részt vegyen a kollektív-konzervatív őrületben, és kötelező-e manapság még mindig a fehér ruha, Boss öltöny, öröm-anyák és öröm-könnyek, lám ő is elkelt, mostantól minden rendben felfogás? Igen! Ahogy én látom.

Ki is lógok rendesen, hogy a harmincas évem közepéig csupán egy kósza nyakláncot tudtam felmutatni, gyémánt barinő helyett! S mikor megérkezett a várva-várt gyűrű, az apró csillogó plasztikkövecskékkel díszített kis bizsu, az szimpla kedvességként kapott, praktikus ajándék volt – mivel az előző egész egyszerűen elkopott! Amit, természetesen, én vettem magamnak.

Kimaradt egy egész, általánosan elvárt, valamint (állítólag) mindenkinek a könyvében megírt sztori (fejezet?), bár hozzá teszem, még nincs vége, és az nevet aki utoljára nevet, legfeljebb majd a végrendeletembe beleveszem, hogy a sírkövemen NÉ legyen írva!

De most tényleg! Látom már ennek hátrányait is, bár évekig úgy éreztem, inkább előnyei vannak. Természetesen voltak időszakaim, mikor én is álmodoztam, ábrándoztam, lapoztam a magazinokat, viszont sokakkal ellentétben, nekem ez eddig belülről egész egyszerűen nem jött. Valahogy mindig külső hatásra éreztem, hogy ezt azt amazt kellene tennem, így mikor az egykori baráti körömön végigfutott ez a hullám, én pedig épp leléptem egy reménytelen kapcsolatból, nos, fájdogált a szívem, nyilván.

Mert már megint nem tartozom sehova!

Megvan a poénból esküvői szalonba besétáló pillanat, mikor az eladó felé hallgatsz a szingliségedről, és kiszolgáltatod magad mint a legnagyobb díva, ruhát ruha után próbálsz, majd mosolyogva kisétálsz: „majd még meggondolom”? Megvan, hogy magadnak veszel egy fehérarany kiskarikát, majd egy egy erőszakosabb szeletcsapónak kezed felemelve megmozgatod az ujjaidat? Megvan, hogy egész egyszerűen bojkottálsz pár esküvőt a rokonságban, céges bulira hivatkozva, mert nem szeretnél kérdéseket kapni azoktól, akikkel csak ilyenkor ÉS temetéseken szoktál összefutni? Megvan a vasárnapi családi ebéden, egy friss kapcsolatot elcitálva a mosolygó nagyszülői kérdés: „Mégis mik a szándékaitok”? Mi a helyzet a „hamarosan kifutsz az időből” és a „te sem leszel már fiatalabb”-on át az „akkor lennék nyugodt, ha lenne valakid”-ig?

Legtöbbünk, aki egyedülálló, ráadásul szülő is, megkapja a kérdést: „miért váltatok el és mikor?”. Aki volt, ez felszólítás az elfogadható indokok felsorolására, aki meg nem, az neme egyszerűséggel rávágja a valót… Miszerint „sosem voltam házas”, lám, máris kiül a zavartság a faggatózó arcára, miután egy pillanatra még le is blokkolt teljesen és próbálja menteni a helyzetet újabb konzervatív nézetű kérdésekkel, nem sejtvén, saját maga alatt ássa a gödröt ha még tovább faggatózik ebben a témában, már ha van neki olyan receptora, ami a tapintatosságért hivatott felelni. Ha nincs, akkor sincs megállás, mesélni KELL, miért, hogy merre és minimum egy kósza élettársat illik felmutatni!

Mi az, amit ezekben a szituációkban érdemes kiemelni? És mik az én válaszaim?

  • nem házasodtam, mert senki nem kért meg! Amire az óteszegényt szoktam várni és meg is kapom.
  • nem házasodtam, mert elváltam volna! Amire felmerül a gondolat, micsoda nő lennék én, csak nem csaltam volna vagy tényleg ennyire szarul választok? Lamentáljon ezen a faggató.
  • nem házasodtam, mert házassági szerződés párti vagyok! Húha, csak nem ennyi pénzem van vagy netán nem veszem komolyan az amiazenyématiedis dolgot? Nem – igen.
  • Blablabla! Amire én is következtetéssel a zsebemben sétálok majd el, ellen-ítélettel.

Én azt gondolom, hogy vannak emberek, akik házasulósak, és vannak, akik nem. Vannak, akik képesek mindent benyelni, csak hogy ott legyen a gyűrű és a né-ség, akiknél erény a foglaltság, legyen bármi is az ára, és vannak, akik tényleg szívből úgy gondolják, hogy megtalálták az Igazit, a Nagy Ő-t és egymás iránti tiszteletből meg a családdal való örömosztás miatt lépik meg ezt a lépcsőt. Előbbi is, utóbbi is, esküvőzött, volt vagy nem eljegyzés meg tengerpartos térdelősdi, hordja vagy nem hordja ennek szimbólumát, mindegy, a lényeg szerintem itt is az, ami nincs senki homlokára írva… Mi van az egész mögött!

Innentől kezdve nem számít, hogy a húszas éveikben a párok még NAGY csinnadrattával sétálnak végig a templom közepén, csillogó szemmel és üres zsebbel, míg a harmincas éveikben sokan inkább a jogi státuszra utaznak és ez a szükséges lépés az adókedvezmény igénybevételére esetleg épp a kedvezményes hitelhez ez a beugró, később pedig már egyszerűen csak közös gyereket vállalnak és kész.

Nincs recept, mit kell és mit nem kell, van a pár, és van a környezet. Szándékosan nem citálom ide a válási százalékot, a fogyó magyart, tuti töltött káposzta receptet és esküvői ruhaszalont, nem írok a hajtépő szervezésről és a szájhúzogatásról ajándékbontogatás közben, a nyitott házasságokat és a szexuális kicsapongásokat, mert ez is mindenki magánügye.

A nap végén egyszerű KSH adattá válik mindenki illetve egy fejezet leszünk a törikönyvekben… Ami szerintem fontos, abból nincs statisztika és igencsak szubjektív: ez lenne a SZE-RE-LEM…
Ennyi.

Képek forrása itt

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva