Pedig annyira szépen indult. Fiatal, ropogós húsú huszonévesként nincs az a magassarkú, aminek a sarka elég magas lenne vagy túl kényelmetlen ahhoz, hogy az egész éjszakát abban mulassunk át. Platform cipő vagy csak 20 centis sarok, semmi akadályt nem jelentett a kirándulástól az utcai vonuláson át a bulikig.

Aztán, azon kapjuk magunkat, hogy elkezdődnek az alkuk:

” Inkább csak alkalmi programokhoz veszem fel” “Ehhez a ruhához csinos egy szép lapos szandál is” “Úgyis a többiek se fognak kiöltözni”

Elkezdünk szépen hivatkozni: a többiekre, a programra, az időjárásra, egészségre.  Ez a másik remek kifogás: “Nagyon csúszik, inkább a lapos sarkú csizmát veszem” “Fázik benne a lábam, még csak egy felfázás hiányozna” “Nem tesz jót a gerincemnek”

Aztán -lehet ez fokozni-  nem csak az eseményekben, hanem időben is rövidül a magassarkú viselése:

“Ebben megyek színházba” “Majd az autóban átveszem, vezetni biztonságosabb a laposban” “Igazából ez csak egy szabadtéri előadás, nem érdemes kicserélnem a cipő”

S végül, egy szép napon azon kapod magad, hogy véletlenül sem jön Veled szembe olyan program, esemény, amire a magassarkút szükségesnek látnád… Ez a folyamat pedig szépen lassan begyűrűzik a frizuraviselésbe ( naponta mos/ vasal / formáz-tól a lófarokig) és a ruhaválasztásba is ( “ez túl alkalmi, ez túl kihívó, ez túl színes ide”).  Hamarosan azt veszed észre, az ékszereidet a lányod előbb veszi fel, mint Te magad.

Innen már alig pár lépés választ el a nagyi fűzős cipőjétől és a gyógybetétes papucsától…

Vagy lehet, hogy időben észbe kapva a folyamat még visszafordítható?