Alkalmazott szépirodalom- blogírásról másképp

Elszégyelltem magam. Úristen, kiket olvasunk? Például saját magamat… Hmm. Nincs ez így jól. Számtalan zseniális író könyve porosodik a könyvtárak, antikváriumok mélyén, s akkor még azt a néhány, betűtől nem irtózó olvasni vágyót is a saját gondolataimmal traktálom? Nem túlzott hiúság ez? Biztos, hogy engem, minket kell olvasni?

Egyrészt egyértelműen NEM a válasz. Vagy sokkal inkább a NEM CSAK. Törekedhetünk tiszta fogalmazásra, lehetünk igényesek a mondatszerkezetre, de semmiképp sem érünk fel … (s direkt nem választanék kedvenc írót-költőt) magasságáig. Tízezrek olvassák bloggerek oldalait, “writer” néven futó író-gondolkodók közösségi szösszeneteit. Még akkor is, ha ezek irodalmi vagy tartalmi értéke mondjuk, hogy… csekély.

Másrészt IGEN. Mert miért kellene ahhoz meghalnunk, hogy néhány száz év múlva valaki idézhesse gondolatainkat? Amik, akkor és ott, miért ne állnák meg a helyüket. Vagy miért ne adnának a jelenben többet, esetleg – s ez nem igénytelenség- eleget? Miért ne lenne elég az a válasz, amit ezektől kaphatunk?

Azt hiszem, remélem, élhetnek és lüktethetnek egymás mellett ezek az alkotások. S most, mégis, hadd nyúljak egy klasszikushoz karácsony közeledtével, külön kiemelve belőle:

Az ember sosem tudja, mi is az a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti.”

Ernest Hemingway: Karácsony Párizsban

Párizs, hóesésben. Párizs a kávéházak előtt vörösen izzó faszénkályhákkal. A kávéházi asztaloknál fázósan összehúzódzkodó férfiak ülnek feltűrt kabátgallérral, és Grog américain-es poharat fogdosnak, a rikkancsok pedig az esti lapok címét kiabálják.
A buszok zöld démonként morognak a szállingózó hóban. Fehér házfalak emelkednek a hóesés szürkületében. A hó sehol sem olyan gyönyörű, mint a városban. Csodálatos érzés Párizsban kiállni egy hídra a Szajna fölé, felpillantva belenézni az embert lágyan befüggönyöző havazásba, elnézni a Louvre szürke tömbje mellett, végigpillantani a hidakkal ívelt folyón, melyet a régi Párizs szürke házai fognak közre egészen addig, ahol a Notre-Dame kuporog a szürkületben.
Csodálatos Párizsban lenni karácsonykor, és nagyon magányos.
A fiatalember és a lány a magas házak árnyékában sétálnak a rue Bonapartén, és a quai-től a fényesen kivilágított kis rue Jacobig. A kis második emeleti vendéglőben, A Harmadik Köztársaság Legigazibb Vendéglőjében, melynek két szobája, négy apró asztala és egy macskája van, különleges karácsonyi vacsorát szolgálnak fel.
– Nem ilyen az igazi karácsony – mondta a lány.
– Nekem hiányzik az áfonya – felelte a fiatalember.
Rávetik magukat a különleges karácsonyi vacsorára. A pulyka valamilyen rendkívüli mértani alakzatban felszeletelve érkezik, ami magába foglal egy falatka húst, nagy adag porcogót és egy hatalmas csontdarabot.
– Emlékszel az otthoni pulykára? – kérdezi a lány.
– Ne is említsd – feleli a fiú.
Rávetik magukat a burgonyára, amit túl bő zsírban sütöttek ki.
– Szerinted most mit csinálnak odahaza? – kérdi a lány.
– Nem tudom – mondja a fiú. – Gondolod, hogy valaha is hazakerülünk?
– Nem tudom – válaszolja a lány. – Gondolod, hogy valaha is híres festő lesz belőlünk?
A tulajdonos jött be a süteménnyel és egy kis üveg vörösborral.
– Elfelejtettem a bort – mondta franciául.
A lány sírva fakadt.
– Én nem tudtam, hogy Párizs ilyen – mondta. – Én azt hittem, vidám és csupa fény és gyönyörű.
A fiú átkarolta a lányt. Ezt legalább nyugodtan megteheti az ember egy párizsi vendéglőben.
– Ne bánkódj, édesem – mondta. – Még csak három napja vagyunk itt. Lesz még Párizs más is. Várj csak.
Megették a süteményt, és nem említették egy szóval sem, hogy kicsit odaégett. Aztán kifizették a számlát, lementek a lépcsőn, ki az utcára. Még mindig havazott. Besétáltak a régi Párizs utcáiba, melyek egykor kóborló farkasokat és vadászó férfiakat láttak, a magas, régi házak közé, melyek mindent végignéztek, és elszántak voltak, és nem hatotta meg őket a karácsony.
A fiúnak és a lánynak honvágya volt. Ez volt az első karácsony, amit hazájuktól távol töltöttek. Az ember sosem tudja, mi is az a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti.

(Fordította: Bart István)

Arlette M

"Az élet, mit élek- enyém!" COO- gondolkoding. Felöltözve is ember. Komfortzónátlanítva.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva