Anya maszkjai

Verseny van. Akár tudomásul vesszük, akár nem. Mikor én voltam gyerek, valahogy nem tűnt fel… Talán mert én ebbe nőttem bele, utólag ezt gondolom. Már oviban jártam szolfézsra és zongorára. Elsőben kísérleti osztályba. Sorra nyertem versenyeket, nem izgultam. Harmadiktól már nyelvóra is volt, iskolán kívül IS. Felsőben kezdett elegem lenni, mikor a kitűnőség már azzal járt, hogy én szedjem az osztálypénzt is.

Gimnáziumban már elkeserített, hogy szülői korrepetálásra volt szükségem, hogy a hiányzó ötöst fizikából IS megkapjam. Egy versenyen elfulladt a hangom a stressztől, innentől kezdve nem erőltette a tanárom, de csalódottságát mindenki előtt fejezte ki. A felsőoktatásban a „buktató tárgyból” (ugye nem kell magyarázni?) már a hármasnak is örültem, mert ott futott át először a fejemen: MIHEZ KÉPEST? Mondhatjuk úgy is, ott néztem először oldalra…

Ott gyúlt ki a lámpa:

  • Hogy nem úgy öltözöm, ahogy kellene.
    Hogy tájszólásom van, amit nem tudok elrejteni.
    Hogy jobban vonzódom a külföldi társasághoz.
    Hogy az okosság, pont ahogy a szépség, relatív.

Felbőszültem! Azért is! Beolvadtam, vagyis, erősen igyekeztem… Az otthonról hozott szülői biztatás és büszkeség átváltott dacba, majd én megmutatom, gondoltam… Mármint, hogy lehet okosnak, divatosnak, szépnek, menőnek, mindennek EGYSZERRE lenni, a burkon kívül is, amit előtte a hátterem kis közössége nyújtott.
Így megerőszakolva saját magam eredetét és természetét, arcom elé kezdtek csúszni a maszkok:

  • Egy, aki hazaviszi és a karácsonyi szünet alatt bevágja az ezer oldalas anyagot.
    Egy, aki elkezd miniszoknyában járni és festi a körmét, rúzsoz.
    Egy, aki részt vesz a legvadabb hétvégi bulikban.
    Egy, aki csak egy szűk magyar körrel érintkezik szívvel lélekkel.

Az eredmény: elvesztem… Már magam sem tudtam, ki vagyok, csak meneteltem egy illúzió felé, ami a „győztes” és ami a „sikeres”. Fel se tűnt, mennyit dohányzom már, sem az, hogy ha gondom van, megoldás helyett továbbállok. Egy gyerekkori barátnőm mondta egy nap: „Menekülsz.”

Ma már beismerem: a kezdetekben, mikor egyszerűen élveztem, amit csináltam, a versenynek NEM VOLT TÉTJE. Szívesen, örömmel, önként csináltam és boldog voltam tőle. Magától a részvételtől, fittyet hányva a dobogóra. Onnantól kezdve pedig, mikor elkezdtem magam másokhoz hasonlítani, én magam pakoltam azt a bizonyos terhet a saját vállamra. Onnantól kezdve torpant meg a lendület, mert nem értettem, hogy a középszerűség nem feltétlenül vesztesség. Az érzelmeket nem a mininek és a rúzsnak kellene kiváltania, ahogy a kismillió papír sem garantálja az életrevalóságot…

Nemcsak hátránya van azért ezeknek a maszkoknak ám. A külvilág felé egy egy már annyira beépült, hogy nem tudom leszedni, pár pedig le lett kukázva örökre. Előbbieket nem is bánom annyira, utóbbiakat nem sajnálom. Megmaradt, hogy csak egy szűk kört engedem látni a valódi arcomat (akiket ÉN különlegesnek látok), viszont az erőltetett mosoly sem fagyott a számra, mikor a szem elárul…

Tojok a versenyre, amiket mások generálnak, mert abban élem ki magam, amiben gyerekkoromban: ami számomra élvezetes és aminek nincs tétje, lévén a részvétel a fontos. Ezzel a hozzáállással már mások is rájöttek, mellettem nem érdemes bőgetni a motort a piros lámpánál… Egy egy megjegyzésből pedig azt szűrtem le, hogy vannak, akik kiszállnának, csak nem tudják hogyan. Azt gondolom, majd ha már megtelik az ő bakancsuk, ők is változtatni fognak, de egyébként közöm semmi.

Így, évtizeddel később, anyaként azon agyalok, gyermekem tiszta őszinte lelkét hogy tudnám megóvni majd… Attól a versenytől, ami manapság van! Hogyan fogom tudni felismerni majd az ő maszkjait, hogyan építsem ki lépésről lépésre azt a bizalmat, hogy beengedjen majd az övéi mögé, ha mégis… Hogyan spóroljam meg neki az én utamat.

Reálisan nézve tisztában vagyok vele, hogy neki is meglesznek a maga csatái, ahol én sem tudok majd mit tenni, csak biztos háttérként maradni… Reménykedem viszont, hogy példát mutatok neki a saját életemmel, amibe belefér a móka kacagás és az előtte sírás is, amiben van, hogy kirúgunk a hámból de van, hogy valamire nincs keretünk. Ahol elismerjük, ha más okosabb, de nem gúnyoljuk, aki nálunk butább és a többi. Ahol úgy nézünk a tükörbe reggel és este, hogy az életet magáért és magunkért éltük és megéltük…


Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.