Kedves „Aggódó Anyuka!”

Olvasgatom írásait ezen az oldalon, és őszintén szólva megdöbbentett az utolsóból sütő el nem fogadás és tagadás! Holott állítja, több mint 14éve neveli a fiát, ismeri a fiát, és már óvodás korában kiderült róla az autizmus…

Írom ezt az üzenetet úgy, hogy én magam a túloldalt képviselem, nekem van diagnózisom, én vagyok a más, rólam szól a dolog. Azt gondolom, ezeket figyelembe véve talán sikerül nekem IS lehiggadnom és olyan formában átadnom az üzenetet, hogy Önből ne ismételten egy koncon marakodó édesanya bújjon elő.

Vissza az Ön „jóindulatához” és „mindenhatóságához” a fia ügyében.

Először is: hogyan várja el, hogy bárki elfogadja gyermekét, ha Ön saját maga sem képes erre? Tudja, tisztában van vele, nap mint nap látja, hogy a gyermeke más, nem tud olyan dolgokat, mint a többiek, az iskolában nehézségei vannak, gőze nincs a pénzről és a memóriája bizony igencsak gyengécske. Vagy legalábbis ÁLLÍTJA, hogy tudja, még tovább fűzve: EL IS FOGADJA tőle, hogy ilyen és nem másmilyen?

Számomra írásából nyilvánvalóan SÜT, hogy NEM. Miből jön ez át? Megmondom: Ön képes volt egy fiatal, frissen végzett orvosnőt pellengérre állítani, mert merészelt leírni az Ön gyermekéről olyan dolgot, ami a VALÓSÁG! Miért zavarja ez? 3 szimpla szó egy darab papíron, mikor Ön is beismeri, hogy így van. Leírva meg már nem tetszik, hogy is van ez? Állítja, MINDEGY, mi van a papíron, aztán meg bújja a jogszabályokat és kiteszi a gyerekét 2 TELJES HÓNAPIG TARTÓ POKOLNAK, hogy az Ön hiúságának és az apróbetűs jogszabályoknak megfelelő 3 szó kikerüljön abból a szakvéleményből. Került, amibe került, Ön önző módon és kizárólag a saját kis lelki világának a védelmében, látványosan felháborodva, nem törődve férje véleményével illetve hogy a fiát hogy érinti majd egy újabb vizsgálat, menetelt, hogy az a három nyomorult szó kikerüljön egy darab papírról (holott bevallja, úgy van, igaz). Csak én látom úgy, hogy anyai érzésekkel magyarázza a saját előítéleteit a saját gyermekével szemben, ahelyett, hogy ugyanezt az energiát az Ő jövőjére és annak biztosítására fordítaná?

A másik, amit olvasva megfordult az én diagnosztizált gyomromban is az a bizonyos kés: közölni valakivel, hogy majd szénné gyógyszerezve pszichiátrián fogja végezni, hogy a saját a nyálába fog megfulladni, mint „az a másik”… Hát gratulálok! Szívből és igazán! Ez aztán majd motiválni fogja az Ön gyermekét, hogy együtt gondolkodjanak valami reális jövőképen, ugye? De hát rövid a memóriája, úgyis elfelejti, ezt is megállapították róla, ez még a diagnosztizált SAJÁT ANYJÁT IS feljogosítsa arra, hogy ezzel fenyegetőzzön? Ugyanis MI, diagnosztizáltak, ezt annak vesszük! Értem én, hogy egy szülő aggódik, de én felnőtt fejjel is megkaptam ugyanezt és a mai napig nem tudom feldolgozni, akkor Ön szerint egy 14 éves gyerek erről mit gondol? Én legalább nem az anyámtól hallottam ezt a fantasztikus jövőképet, de az Ön fia bizony az Édesanyjától!

Belegondolt már abba, hogy bevonja a férjét, aki a gyereke apja, hogy bevonja a gyerekét, akinek a sorsáról önkényesen döntöget, majd nyavalyog, majd aggódik, majd előlről, egyszóval hogy elkezd esetleg csapatban EGYÜTT MŰKÖDNI nemcsak velük, de a szakemberekkel is? Ők ugyanis reálisan látják a gyermekét, míg Ön felült erre az érzelmi hullámvasútra és hol temetni, hol ugyanolyannak akarja látni a fiát, mint bárki mást?

Mi van, ha Ön meghal? Gondolt már rá? Ön se él örökké, ugye tudja? Vagy mi van, ha a fia nem éli túl Önt, mert elkezdi „feladni” ezt az Ön „nemes küzdelmét” (de kiért is?) és elhiszi, mert még az anyja is ezt mondja, hogy életképtelen, egy tajgetoszra való, viszont kiválóan alkalmas látványos siratásra és önigazolásra…

Nem, nem könnyű a mi oldalunk sem.  Talán ha biztatnának (ahelyett, hogy mi van a papíron, azt elhiheti, TUDJUK, értjük, érezzük), arra, hogy keressük meg az utat, amin járhatunk, akkor a másságunk hirtelen értelmet nyerne? Akkor nekünk is lennének céljaink, azon kívül, hogy cikkeket lehet rólunk írni? Talán ha a saját családunk állna mellénk először, akkor az akadályokat is ügyesebben vennénk?

Azt gondolom, első körben Önnek van szüksége segítségre. Utána a fiának.
Ne feledje: a repülőn is bemutatják, előbb a szülő veszi az oxigénmaszkot, utána a gyerek… Mert ha Ön nincs tisztában azzal, mit is művel a valóságban és nem teszi helyre saját magát, akkor nem fog tudni a fiának sem segíteni.

Ildikó

Levélírónk válasza a korábbi Gyerekkísérletek című írásra született.