Anya, te csak ne Goa partizz már!

Zene, zene, zene… Megint ez a témám. Megőrülök érte – nem tőle, ÉRTE! De vajon zenének számít ez a stílus, vagy most mi is van? Ilyet pár csimpánz is tud, ha adunk nekik egy keverőpultot meg pár effektképző eszközt? Az én véleményem szerint: igen és nem.

De kezdjük az elején! Egyáltalán azzal, hogy szabad-e nekünk anyukáknak bulizni és ha igen, akkor nekünk már csak a „sáros lett az új cipőm” és a retro disco marad a helyi a művelődési házban?

A válaszom: egy, NEM kell engedélyt kérni senkitől! Sőt, egyenesen TILOS!

Egy: Meg kell szervezni, hogy a csemeténk másnap reggel jó kezekben legyen (nálunk a nagyszülők fantasztikusak, legyen szó késő esti munkáról vagy épp késő esti szórakozásról) és hajrá kikapcsolódás!

Kettő: Miért kéne magunkat leragasztani a múltban és miért kéne bezárni a fülünk az újabb zenei trendek felé? Hé, a gyerekeink ezen nőnek fel! Mármint, ha hagyjuk. Én is vittem az enyém az Alma Együttesre, mert már azok az idők járnak, hogy a kölykök IS lehetnek rajongók, van rá lehetőség, sőt, tovább megyek, ez itt már a Fesztivál generáció! Menjetek ki egy falunapra, egy táncházra, egy búcsúba, ezek talán már a múlt zenéinek a temetői, de a jövő… Nos, a jövőt jobb, ha mi tudjuk először és erre fel tudunk készülni, hogy fel tudjuk őket készíteni, szvsz.

Tény, tény, tény, konkrétan egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam GY.U. „bulizni” az első 5 évben, itthon volt a buli. Ez az én definíciómban a hangos és élvezetes zenehallgatást jelenti… Nem véletlen talált el az otthonunkba a Gangnam Style, a Martin Garrix, és a többiek. Ültünk a gép előtt, a fiam meg én, ezerszer újrajátszva a kedvenceinket, és bólogattunk. Majd eljött az idő, mikor együtt lépegettünk már a muzsikára (fiamnak a néptáncon tanult lépések sokat segítettek), és a Nagyi még életben tartja a kazettákon lévő Szandi- és Pa-dö-dö-féle dallamokat, de én (bocs, Anyu), már húzom őt előre magammal, legyen az a Music FM-es ritmus vagy (ismét jó magyar zenékbe futva) Halott Pénz, vagy Diggieman és Honeybeast. Az idei évvel már átcsúsztam a bal kezemre, ha már számolni kéne, 3x is elmentem!

Utolsóról szerettem volna beszámolni, és legfőképpen, ajánlani! GOA. Nem vagyok egy tömeg rajongó, így aztán kifejezetten örültem, hogy az augusztus 18-i csepeli ”Születésnapi összejövés” a nagy beharangozás ellenére nem is volt AKKORA… (Biztos sz-r, azért nem mentek sokan, mondhatnátok, de még picit várjatok ezzel!) Megérkeztünk, tele volt az autó, találtunk helyet és beléptünk a neonfényekkel valamint batikolt ruhás emberekkel megtöltött szabadtéri (!) happeningbe. A biztonsági őrök gondosan csekkoltak minket, ez nekem Anyaként megnyugtató volt, bevallom. Megjegyeztem, merre vannak a TOI TOI-ok, és gondosan kerülgetve a földre terített pokrócokat, elindultunk a keverőpult felé, végig a testfestő sátor és a frissítőket áruló stand mellett.

Nagy levegőket véve fél óra sikerült asszimilálódnom, ami nálam rekord rövid időnek számít! Ugyanis mindenhol BÉKE volt… Meglepődtem! Sehol egy méregető hölgyike, sehol egy arcomba bámuló tolakodó szempillantás, sehol egy falkába tömörülő, újakat lenéző törzsvendég.

Mi volt helyette? Tánc. Kérdezhetnéd, erre a zenére mégis hogy? Se nem salsa, se nem keringő. Ha esetleg bizonytalan lennél, mint én voltam, akkor elárulom, semmi más dolgom nem volt, mint ez alatt a fél óra alatt figyelni és ráhangolódni az ütemre. A többieket sürgetve indultam el egyszer csak közelebb a forrás felé és elkezdtem mozogni.

Egy másik Anyuka megjegyezte, hogy mégis, hogy tudom ezt élvezni? A tanácsom csak a következő volt: csukja be a szemét, érezze a ritmust, varázsoljon hómezőt az agya helyére és képzelje azt, hogy itt mindenki szereti…

Hülyeség volt vagy nem, bevált! Egy szó mint száz, mi ketten nagyon nem vegyültünk a buli folyamán, hanem pattogtunk – hajnali háromig!!! Hol hozzánk csapódott valaki egy nagyobbacska neonszínű labdát pörgetve, hol mi jegyeztünk meg egy „Ez olyan mint az aerobic óra!” meg „Mennyien jöttek ide egyedül!” féle rácsodálkozásokat, de hogy hogy nem, egy idő után még ezt a kevésnek és akár zavarónak is számítható körülményt is elfelejtettem, lerúgtam a cipőket, és a friss füvet a talpam alatt, a mélynyomó lüktetését a fülemben érezve, teljesen sikerült kikapcsolódnom!

Órákon át… Egy, zene által irányított, együtt mozgó és lélegző szerves tömeg részeként elvesztem pár órára és reprodukálva éreztem a futás által tapasztalt libabőrös endorfin-löketet, csak táncoltam, táncoltam…

Hát ennyi. Gyorsan fogyó vodkával töltött palackok helyett (valamivel, ami nem hélium) lufikkal mászkált pár ember, némelyeknek neonfényekben világított az arca, mások pedig a pokrócokon ülve beszélték meg az élet dolgait vagy épp egymagukban járták a törzsi táncot, de a lényeg a balhé- és konfliktusmentesség no meg a ronggyá talpalt test volt számomra. A többi nem az én dolgom, ismétlem, NEM az ÉN dolgom, de látva és tapasztalva ezt a típusú kikapcsolódást, szívesen elengedem majd a fiam egy ilyen helyre – megbeszélve előre vele, hogy a zene és kikapcsolódás a lényeg, a lufikat meg felejtse el – azt remélve, mikor ő keveredik majd egy ilyen helyre, már azokra se lesz szüksége a legtöbb embernek (ahogy nekem sem).

Végszóként álljon itt két dolog, amit szándékos kihagytam az írásból, szóval a záradék: csak az nem talál párt vagy egy estés társaságot magának egy ilyen buliban, aki nem akar. Valamint biztos lehet benne bárki, hogy ide (sem) kell a tűsarkú vagy éppen a bömös, mert SENKIT nem érdekel SEMMI KÜLSŐSÉG, kizárólag a kikapcs.

Kis kedvcsinálónak:

 

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.