Az anyák napja kapcsán ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt a legalapvetőbb emberi érzést, a saját édesanyánk iránti tisztelet kifejezését miért kell intézményesíteni?

Másrészről eléggé bonyodalmas a kapcsolatom a saját édesanyámmal. Pedig mint minden gyermek, én is felnéztem rá, ő volt az etalon, ő volt az egyedüli, akit szerethettem, hiszen az édesapám elhagyott minket. Hallgattam is ezt vagy 35 évig. Talán ez a legnagyobb probléma, hogy édesanyám nem tudta elengedni őt lelkileg. Soha nem bírt feloldódni, lelazulni, leereszkedni hozzánk (mivel volt egy öcsém is.)

Apánk helyett is apánk volt. Ő volt az erős nő, aki a biztonságos anyagi hátteret biztosítani akarta.

Sok lemondás és munka árán meg is kaptuk öcsémmel együtt 20 éves korunkra a saját lakásunkat. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb dolog, amit kaptunk, kaphattunk. Persze ezzel együtt fegyelmet, önkontrollt, kitartást. Mert azt tudni kell, hogy nekünk még ki kellett venni a részünket nemcsak a háztartási teendőkből, hanem a különböző egyéb pénzkeresésre irányuló tevékenységekből. Gyerekkorom minden szombatját a szőlőhegyen, vagy a fenyőkkel telepített földeken töltöttem. De volt pár év a gimnáziumi éveimből, amikor három falu közüzemi díját kellett összeszednem. Persze, jól jött a zsebpénz és hogy 16 éves korom óta nem függök anyagilag senkitől.

Akkor mi a probléma? Lehet feltenni a kérdést.

Csak az a szeretetteljes, bizalmi légkör maradt ki az életemből. Nem tudom, mi az az érzelmi biztonság, mert állandóan csak azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Ennek következtében nagyon sok év ment el az életemből arra, hogy megfeleljek az anyámnak.

Már háromgyerekes családanya voltam, amikor elértem azt a mélypontot, ahonnan a halálon kívül már csak felfelé van út. Hála a felsőbb erőknek nekem felfelé vezetett.

A családomból hozott minta természetesen meghatározta a saját anyaságomat is. Sok mindent csináltam rosszul és sokat kellett fejlődnöm nekem is, hogy elég jó anya legyek. De már nem bántom magamat sem és elfogadtam a múltat is. Mindegyikünk és minden anya azt adja, amit maga is kapott. Persze annak felelőssége, hogy a kapott mintákat felülírjuk, hogy jobbak legyünk, hogy megtaláljuk az arany középutat, mindegyikünk vállán ott van. De tanulni, változni, önreflexiót gyakorolni soha nem késő!
Így leírva és átgondolva már nem is olyan borzasztó az ANYÁK NAPJA.