Nem tudom. Érzésem szerint nekem egy sem volt. Nem pelenkát cserélős, meg háztartási munkát megosztós vagy lóvéval beszállós, hanem semmilyen…. Azt hittem, a nő mindent helyettesíthet, mindent megold, a férfi csak egy megkerülhetetlenül szükséges kellék. Se több, se kevesebb. De nem üzemeltet, nem tart életben, nem bír jelentőséggel. Az anya elég.

Egy nagy sz…rt! Felnőtt fejjel döbbentem rá, mennyire féloldalas lesz minden olyan lány ( fiú is gondolom, de abban nincs tapasztalatom), akinek nincs meg az a zsigeri biztonsága, amit Apu, apa létezése ad. Nem azért, mert cserél pelenkát és együtt szül. Nem is azért, mert gyesre megy, szinte szoptat vagy együtt tanul. Azért, mert az egyetlen ember, férfi, akitől azt a köbe vésett biztonságot, alapot kaphatja egy lány, ami elkíséri egész felnőtt korában.

Hogy szerethető. Önmagától, önmagában, önmagáért.

Ezt később udvarlók hadával, külső visszaigazolásokkal meg lehet próbálni pótolni. De sosem lehet elérni azt a belső biztonságot, amit az adott, hogy én lehettem apám pici lánya.

Azóta meglátom ezeket az apákat. Akik eredendő figyelemmel fordulnak a gyerekeik felé. Akik nem hétvégén, ünnepnapon vannak jelen. Akik a kórházi ágyak mellett ugyanazzal a remegő lábbal állnak, mint az anyák “csak baja ne legyen”. Akik, ha nem is érdekli őket a sokadik D-s ultrahangos kép, de részt vesznek, jelen vannak.

Akik, jelen vannak.

Pénzt keresve. A nyekergő másfél éveseket gyakrabban elkerülve “sok munkával”, de meg nem szökve. Akik bevállalják a sokadik maszek munkát, életfogytig tartó hitelt a nagyobb autó/nagyobb ház/sokadik egyetem miatt.

Akiknek nem mondanak verset a nagy napon. Akikre az óvodai ünnepségen sosem térnek ki. Akik nem maradhatnak bent a beteg gyerekkel éjszakára a kórházban, ahol szoptatós anyák vannak, mert.. miért is? Cicit fognak bámulni?

Iszonyú szerencsések azok a lányok, akiknek ők az apjuk!