Arlette karácsonya

Ez nem filmajánló. Mi, akik olvasók és írók is vagyunk, Arlettnél épp az történik velünk, ami a valódi életben. Hol főszereplők vagyunk, hol jelentéktelen epizód jut csak nekünk. Néha kívülállóként figyelünk élethelyzeteket, problémákat, néha érintettként el sem tudjuk képzelni, léteznek pillanatok a mi beszűkült probléma világunkon kívül. Olyankor hozzászólunk, kérődzünk a témán, értetlenkedünk és észre se veszünk semmi mást.

Saját magam is elfogult vagyok: vannak élethelyzetek, amik jobban megérintenek, mint mások. Fájóbbak számomra a gyereksorsok, mint az öregkori nehézségek. Jobban zavar a nőktől elvárt “csendes belenyugvás”, mint a szoptatási problémák.

Az íróink és olvasóink is ugyanilyen sokféle szemüvegen keresztül nézik a világot. Van, ami mellett elmennek, s van, amin nem tudnak vagy nem akarnak túllépni. S, nem is kell. Ott, azzal, nekik dolguk van. Hogy mi ez a dolog?

Nem tudhatom. Talán meghozni egy döntést. Esetleg elfogadni egy már megtörténtet. Máskor pedig, ellenkezőleg: nem nyugodni bele, szóvá tenni, változtatást sürgetni.

Nem vagyok feljogosítva, hogy élethelyzetekbe beleavatkozhassak. Ezért érzem sokszor a vitáknál, hogy talán nem kellene reagálni semmit sem rájuk. Mert nem velem, velünk áll harcban az olvasó, hanem saját démonjaival. ( úhh, ez most rohadt színpadias lett, de nem törlöm ki). Akárcsak az írók. Ez nem irodalmi folyóirat. Itt az író igenis érintett a saját írásában, különben nem a billentyűt koptatná, hanem otthon teázna. Ezért nem szólok bele- hozzá mit és mikor írnak. Ez az ő viharuk, Arlette csak kikötő számukra.

Közelednek az ünnepek. Egyre nagyobb a gombóc a torkomban. Vedd meg, ne vedd meg. Akciók és szeretetről szóljon az ünnep gondolatai vívnak vérre menő csatákat. Hamarosan kezdődik a parkolóhelyekért a plázák előtt a verekedés…

Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Indítsunk játékot, ki csatlakozik a “szóljon a szeretetről a karácsony” mozgalomhoz? Aki igen, az tegyen fel egy szép képet vagy egy csodás idézetet?

Ennyire nem vagyok naiv. Sorra jönnek az ünnepek alatt az összeugrott házaspárokról a hírek, ahol az együtt töltött idő csak felszínre hozza a konfliktusokat, amiket addig a soppingolás és össze-vissza szaladgálás elrejtett.

S, közben nem tudom becsukni a szemem és nem látni azt a sok értelmetlen ostobaságot, ami a közösségi karácsonyt körbeveszi: a megosztott csodálatos családi képeket, ahol pontosan jól ismerem a mögöttes tartalmakat. A fényűzően terített asztalok képeit, miközben ez köszönőviszonyban sincs a magyar valósággal. A meghittnek álcázott pillanatokat, amikben mégis mindenkinek az volt a legfontosabb, hogy ezt a meghittséget az ismerősei arcába tolja.

S, közben, nem kerülnek fel képek az otthonaikban egyedül gubbasztó öregekről vagy az idős szüleiket esetleg beteg gyerekeiket a kórházban ápoló, s gyógyulásukért imádkozó/rettegő családtagokról. Se azokról, akikre ezekben a percekben is őket bízzuk. Akik ott, köröttük, munkával töltik az ünnepeket is.

Ha kérhetnék Arlette íróitól és olvasóitól az ünnepekre, mint az angyalkáktól, azt kérném tegyék el a telefonjaikat, fényképezőgépeiket. Legyenek ott, valóban a szeretteikkel. Koncentráljanak rájuk. Nem tudhatjuk, kivel mennyi idő jut még…

Ha pedig, s ez a nehezebb, az ünnepekre a magány jut, ne meneküljenek előle, hanem üljenek le magukkal csendben egy sarokban, s gondoljanak arra, mit tehetnének azért, hogy ez megváltozzon. A pótcselekvésen és az illúzión kívül…

S, ezt egészen komolyan mondom, akinek az ünnepek bármilyen okból (!) szorongást okoznak, írjon nekünk. Nekem. Akár emailt. Nem tudjátok, de én egy barátnőt vesztettem el, aki a 40. születésnapja előtt akasztotta fel magát. S én, nem voltam ott, hogy megakadályozzam. Nekem minden karácsony ezzel az érzéssel telik el azóta…


 

Arlette M

"Az élet, mit élek- enyém!" COO- gondolkoding. Felöltözve is ember. Komfortzónátlanítva.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.