Jóléti társadalmunkban folyton az élet értelmét keressük. Spirituális megvilágosodás, tizenkét gyerek vagy úszómedencés ház négy Ferrarival, kinek mi. De kérdezd meg az utcán összefagyott hajléktalant, hogy mi az élet értelme.
Biztosan nem azt fogja mondani, amit Te. Gondjaid eltörpülnek az övé mellett. És görcsbe ugrik a gyomrom minden nap, amikor meglátom, minden nap, ugyanazon a helyen. De ugyanakkor meg is nyugszom, hogy még életben van. Mit segíthet rajtad ez a száz forint, barátom? Vagy egy szál cigaretta? Mivel viszi előrébb a sorsod? Hát az enyémet mivel viszi, ha adok, vagy ha nem? Más meg azt mondja: miért nem dolgozol, miért nem fizetsz adót, mint minden más ember, alkoholista vagy, vesztes vagy, csak zavarod a csendes belváros nyugalmát.
Az emberek lehajtott fejjel hömpölyögnek el melletted és én gyáván hömpölygök együtt velük, hogy ne kelljen a szemedbe néznem. Ha kérnél, adnék pénzt, de te már nem is kérsz, csak ülsz ott szótlanul. Még a szemed se kér, mert lehajtod a fejedet és az aszfaltot bámulod.
Dilemmámat feloldandó ételt viszek a közeli pékségből, meg beszélek veled néhány szót. Nagyon örülsz és hálás vagy, mondhatni boldog. Elgondolkodom. Vajon kinek jobb? Az utca szélén térdelő hajléktalan koldusnak, aki örülni tud a kiflicsücsöknek is és egy jó szó bearanyozza a napját, vagy a gazdagnak, akit már a pazar lakoma sem kápráztat el, mert minden áldott nap élvezheti?
Vajon ki a boldogabb: akinek nem fáj, akit nem dühít, aki nem ordítana, mert a szívében csak közöny lakik, vagy aki szenved, aggódik, félt: mert akit szeret, azért odaadná a fél kezét? Vajon könnyebb-e annak, aki a kényelmes tudatlanságot választotta a világ megértése helyett? Jobb-e nyugodtan, de eltompítva élni, mint ép elmével szembenézni a saját problémáinkkal és a világ sorsával? Jobb-e kényelmesen élni egy mások által meghatározott sorsot, mint megküzdeni azzal, hogy megtaláljuk a saját utunkat?
Kinek jobb? Aki kudarcot szenved, vagy aki nem is próbálkozik?
Ne kérdezzétek, melyik filmben volt, de a főszereplő, csak úgy, heccből, egy napra koldusnak állt. Nem azért, hogy pénzt kunyeráljon, nem ilyesmi szándékok vezérelték. Egyszerűen csak ki akarta próbálni, milyen érzés ebben a megalázott és kiszolgáltatott helyzetben lenni, meg akarta tapasztalni ezt. Azt hiszem, ez mindannyiunkra ráférne, de félek tőle, sokan nem tanulnának még ebből sem.
Régen, például az indián közösségekben, összetartottak az emberek, a családok, a törzs. Támogatták azokat, akik átmenetileg nem tudtak dolgozni, betegek voltak vagy rosszul alakult a sorsuk. A betegeket ápolták, a szegényebbeknek ételt, italt vittek. És senki nem élt vissza ezzel: tudta, hogy a közösség érdekében, ha meggyógyult, talpra állt, akkor dolgoznia kell továbbra is. Mert ez volt a szokás, és ez volt az emberek fejében, nem pedig a rosszindulat vagy az ügyeskedés, a „lefizetem az orvost egy életre szóló rokkant-státuszért”- mentalitás. Ma már nem működik, elromlottunk, elromlott a rendszer.
Nem vagyok naiv, nekem is éltek már vissza a jóindulatommal, igen, hajléktalanok is. Nem mind jó ember, és van olyan is, aki a saját gyengesége miatt került az utcára, igen. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
Én csak egy összefagyott, éhes embert látok, amilyen én is bármikor lehetnék.
Ha Te is úgy érzed, írnál. Vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
