Ha létezik valamiféle összekötő erő köztünk, emberek, sőt a földi élőlények között, akkor az meggyőződésem szerint az empátia. Amikor látod a másik ember vagy állat szenvedését és te is szenvedsz, vagy amikor elsírod magad, amikor Rachel és Ross végre újra összejönnek. Odaülsz a barátod mellé, átöleled és azt mondod: „Tudom, milyen”.

Egy pillanatra átérzed, amit ő érez és ez mindkettőtöknek megnyugvást ad. Ő tudja, hogy nincs egyedül, te pedig boldog vagy, mert megvigasztaltad. Likó Marci egy nemzedék lelkét gyógyítja meg, amikor nem hamis, mindig boldog látszatvilágról énekel, itt nem zöld az ég és kék a fű, és nem visz sehová az álomhajó, hogy majd belelógjon a kezed a bilibe, viszont sebek gyógyulnak, amiket reménytelen gyerekkorok, alkoholista vagy elvált, korán meghalt, önző és öngyilkos szülők, élhetetlen körülmények, kiábrándult fiatalkor és jövőkép nélküli harmincasok, magányos szingliség, szeméthalmok, eltűnt idő okoz.

Ezt mi megéljük, és Marci életét ismerve tudjuk, hogy szavai a tapasztalat biztos talaján állnak, tudjuk, hogy megjárta a poklot, nem egyszer, de sokszor, és a szavainak van hitele, ellentétben néhány, ötvenes rockzenésszel, aki a nyomorról énekel, miközben húszéves szilikoncsöcsű macák seggét markolássza és kokaint szippant fel két koncert közt a turnébuszon.

A Vad Fruttik így kellőképpen hiteles, az énekes-szövegíró Likó Marci szövegei olyan, kellő módon elvont, mégis konkrét versszerű dalszövegek, amelyek viszont nem az érthetetlenségig posztmodernek, olyanok, amilyeneket minimum látni szeretnék a magyar dalokban, a zene pedig kellően populáris ahhoz, hogy lejátsszák a rádiók, és befogadja nem csak az elefántcsont tornyokban pöffeszkedő értelmiségi, de az is, akiknek szól és akiket gyógyít, és akikről a dalokban egyre kevesebb szó esik.

További zeneajánlóinkat itt találod.

Gondolkodólány írása