Vajon tényleg valami baj van azzal, aki blogot ír, facebook-on posztolgat naponta ötször és szánalmas, hogy írnunk kell, mert nem találunk más (személyes) formát a közlendőnkre? Vagy inkább: örülni kéne, hogy adatott némi írásbeli kifejezőkészségünk, és így nem maradnak bennünk a minket feszítő témák? Nincs időnk, kedvünk ápolni a személyes kapcsolatainkat, és sokkal egyszerűbb begubózva leülni a gép elé, vagy másról van itt szó?
Amikor nyolc éve elkezdtem írni egy személyes blogot, alig volt egy-két blogger azon a felületen. Ma meg százasával tobzódnak, százféle platformon a megnyilvánulni akarók. Facebook, Twitter, tumblr, Instagram, és akkor a blogokról még nem is beszéltem. Nekem akkor gyógyulás volt az írás, a nap nagy részében egyedül voltam egy másfél éves gyerekkel egy szinte ismeretlen városban (legalábbis, mint szülő, úgy biztos ismeretlen volt, mert a bulihelyek ismeretének ekkor nem sok hasznát vettem), kábé senkihez sem tudtam szólni és iszonyú jó volt a többi bloggerrel eszmét cserélni, jó kis csapat jött össze. Engem meg végre érdekelt meg motivált valami a mitfőzzekebédre meg a nemkakilttegnap-témán túl. Ma már más dolgok is motiválnak, de azért örülök, hogy az írás az életem fontos része lett és maradt.
Szerintem egyfelől marha gáz, ha valaki az internetezés, facebook és társai miatt elhanyagolja a személyes kapcsolatait. De tegyük fel a kérdést magunknak most is: vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Vajon azért hanyagolunk el bárkit, mert netezünk, vagy azért netezünk, hogy az amúgy (más okból) hanyagolt (hiányzó…) kapcsolatainkat pótoljuk? Hm.
Itt jegyzem meg, hogy nem mindenkinek ugyanolyanok a szociális igényei. Én például sosem voltam nagy baráti társaságok tagja, aktuális közösségeimből egy-két hasonló emberrel voltam jóban, a “túlhaladott” kapcsolataimon igyekeztem túllépni és hát szerettem mindig is egyedül molyolni a könyvemmel meg a verseimmel. “A magány, mint lelki gyakorlat.” És köszönöm, jól vagyok.
Nem értem, miért kéne mindig mindenkivel „jóban” lenni, miért kérik ezt számon az iskolában is, hát nem remek, ha a gyerek felismeri, hogy inkább három-négy igazi barátság, mint a felszínes, mindenkivel jóban vagyok-kapcsolatok?
Nézzük az „igazi” művészeket, akik nem az egó fényezése miatt közölnek általában teljesen semmitmondó és lényegtelen tartalmakat, hanem belső indíttatásból. Higgyétek el, ez a késztetés olyan erős lehet, hogy szinte kényszeresen kell írni, csak hogy fel ne robbanjon az ember a benne dúló harcok miatt. Aztán vannak, akik ezt foglalkozásként űzik, mert az író, költő meg zenész is csak ugyanúgy ki, le, át akarja adni valakinek a személyes vagy társadalmi nyűgeit, frusztrációit. Oszd meg és uralkodj: ez néha tényleg bejön.
De nézzünk szembe a valósággal. Mindenkinek vannak nyűgei. Van, aki a villanyszámlán háborog vagy a párkapcsolatán. Akad, akit globális problémák foglalkoztatnak (vagy éppen ez is, az is), aggódik a globalizáción vagy a fogyasztói társadalom nyomorán, erkölcsi vagy szociális, mindenkit érintő problémákon zakatol az agya. Valaki így, valaki úgy próbálja meg leküzdeni a benne dúló viharokat. Valaki ír, egyedül, mert úgy jó neki. Valaki meg beleveti magát az emberek közé, bulizik, pszichiáterhez megy vagy futni kezd.
Egy biztos: nem lehet egy általános szabály. Mindenki csinálja azt, ami neki, ahogy neki jó, aztán kész.
Csak sajnos nagyon sok ember van, akinek fogalma sincs arról, hogy neki mi lenne a jó… S akkor talál valakit, akit bálványozhat, meg lájkolhat, mert AZ A VALAKI legalább tudja és az biztos neki is jó lesz. Férfiak, akik megmondják a nőknek, hogy milyennek kéne lenniük. (Ez általában a vegyél fel szép ruhát, fesd ki a körmöd és kussolj-kategória.) Idióta lúzerek, akik megmondják a férfiaknak, hogyan kell nőt „szerezni” (de ugyan mire, igaz?). Önjelölt spirituális guruk, akik a pénztárcádon keresztül furakodnának a lelkedhez. Megsúgom: ők nem tudják, mi a jó neked. Ők nem mondhatják meg, hogy neked hogyan és mit kéne tenned. Ők nem mondhatják meg, hogy hogyan viselkedj, hogy szeressen a párod.
Mondhatnám, hogy kezdj el írni, mert nekem az bejött. Mert sokszor írás közben jön egy olyan felismerés, amit eddig nem is tudtam magamról. De pont ez a lényeg, hogy nincs recept. Egyet azonban biztosan tudok: állandó hangzavarban, üvöltő tévénél, rádiónál, örökösen rácuppanva a telefonra, egyedüllét és csend nélkül nem fogsz rájönni, hogy neked mi lenne a jó.
Ha Te is úgy érzed, írnál. Vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
