Azt érzem van egy illemtan, a “Hogyan beszélgessünk a nőkkel női dolgokról” könyvben olvasható. Mintha lenne egy igen erősen megrajzolt határvonal, amit nem lehet átlépni, amit mindenki ismer és betart, ha nőkhöz akar szólni.
Az első és legismertebb módja, hogy szép és haszontalan cukiságokról beszélünk vele. Azt csak megérti. Hogyan díszítsd fel bizzel az otthonodat, miképp tegyél bazt az erkélyre/ nappalidba. Mindenképp inspiráló legyél, szép képekkel. Szedd pontokba, úgy könnyebben felfogja.
A másik lehetőség, hogy védelmezően átkaroljuk a vállát és
a, együtt szenvedünk vele, hisz mi is túléltük/ átéltük, s ezért fel vagyunk jogosítva arra, hogy segítsünk neki a problémát, a közös problémánkat megoldani. Elveszett magzat, családon belüli erőszak, válás és talpra állás, párkeresés.. Mellette állhatunk, foghatjuk a kezét, megérthetjük, min megy keresztül, hisz mi is megszenvedtük. A lényeg a közös szenvedés. Nem lehetsz kívülállóként okos, nem láthatod a megoldást. Csak együtt sírva-ríva, összekapaszkodva női nyomorúságunkban és megpróbálva felállni
b, ha papírod van róla, lehet eltekintenek ettől. Pszichológus, pszichiáter, szociális munkás. Akkor talán nem kell “nyújtani felé a védő kart”. Bár itt is elvárás az együttérzés.
A harmadik, hogy motiváljuk. Ku…ára motiváljuk. Meg tudod csinálni. Legjobb saját példával. Én is meg tudtam csinálni. Nem lehetsz olyan lúzer, hogy Te meg nem. Pozitívak vagyunk. Iszonyúan. Minden élethelyzetben, minden körülmények között. Nincs kifogás. Ennek a motiválásnak a legszebb példái, ahol a tökéletesre kozmetikázott csodát vagy az ellenkezőjét, az elborzasztó múlt nyomait mutogatják. Az előbbi a Rubint Réka meg a Gyémánt Tímea, ahol bárkivé válhatsz, akivé szeretnél (folytathatnám napestig celebjeinkkel). Te vagy az ura a sorsodnak, minden rajtad múlik. Az utóbbi pedig az előtte utána képekkel sokkol: a megnyúlt bőr a száz kilós fogyások miatt és a műtéti hegek. A lényeg, hogy mindig szemed előtt legyen a reláció. A jelen épphogy közepes, de mi meló volt ebben a közepesben!
Egyetlen dolgot nem látunk a nőkkel-nőkről való kommunikációban. A reális valóságot. Orvosi példával élve: nem várjuk el a sebésztől, hogy fel tudjon mutatni életében legalább két saját törött végtagot ahhoz, hogy a miénket a szaktudására bízzuk. Akkor miért nem feltételezhetjük valakiről, hogy azért, mert se csillámpónis cukormázzal nem vonja be a tartalmat, se maga nem élte túl azt a bizonyos szörnyűséget, attól még láthatja a problémát, akár megoldást is tudhat rá?
“Történhet annál rosszabb is egy nővel, mint hogy megerőszakolják”
- Ha ez a mondat egy férfi szájából hangzik el, akkor vérengző vadállat módjára koncolják őt fel a közösségi oldalakon.
- Ha ugyanezt egy túlélő mondja, akkor milyen bátor, erős nő, példakép, ez lesz a közvélekedés.
- Ha egy olyan nő fogalmazza meg, aki nem túlélő, akkor érzéketlenséggel fogják vádolni.
Miért? Miért kellene minden élethelyzetet, körülményt átélnem ahhoz, hogy javaslatot tehessek a kiútra? Miért nem feltételezhető, hogy józan ésszel lemodellezhetek olyan eseményeket is, amik nem történtek meg velem életemben. Miért nem hagyatkozhatnék ezekben a statisztikákra?
Ha ezt lefordítjuk az újságírás nyelvére: nem gondolom, hogy gondolatom figyelemre méltó csak akkor lehetne egy témakörben, ha annak túlélője vagyok. Nem fogjuk a szerzők bio-jába beleírni, hogy szakértő megerőszakolásban, abortuszban és válásban, a másikhoz pedig, hogy szakterülete a gyerekpornó (arra kényszerítették kiskorában) , a bántalmazó kapcsolat (ennek folyományaként) és az alkoholizmus.
Nálunk az írók szakterülete a gondolkodás. A gondolat pedig nem árt, nem üldözendő és nem sajátítható ki senki számára. Érthetünk egyet vele, elfogadhatjuk, késztethet továbbgondolásra, lehetünk más állásponton. Egyetlen dolgot nem tehetünk : nem tilthatjuk meg a szerzőknek, hogy azt gondoljanak, amit tudnak. Sőt. Továbbmegyek. Példát lehet venni róluk. Mi történik akkor, ha néha kérdőjeleket teszünk fel magunkban. Ha nem vesszük készpénznek se a szakértő véleményét, se az elénk tett, előre megrágott információt. Jó lenne megtanulni végre: gondolkodni.
(Korábbi kapcsolódó írásom itt olvasható)
