A drága jó nagyi kredenc. Piros, f..szöld, esetleg égszínkék. Aki vidéken nőtt fel pontosan tudja, ismeri ezt a bútordarabot. A hozzá kapcsolódó érzéssel együtt. Amiben keveredik a paprikás csirke szaga az almás pite fahéjas, fűszeres illatával. S az emlékekkel.

Költözés. Végre magunk mögött hagyhatjuk a kilátástalan vidéket, a perspektívát nem adó földeket, a hajnali kelést, az állatok etetését. Teljesült, amire vágytunk: városi életforma, irodai munkával. A gőzölgő kávé reggelente az asztalunkon, a friss hírek átfutása a közösségi oldalakon, a tárgyalóban a motiváló felirat a falon:

“Merj nagyot álmodni!”

Mertem. Itt vagyok. Nem, ne csomagoljatok kaját otthonról, nem akarok már rántott húst enni, se pörköltet tésztával. Friss salátát választok az ebédhez, könnyű natúr sült hússal. Munka után beugrok a “szereldösszemagad nagyáruházba”, ahol SKÖRGEMÖRGE és TIKKLAPUKKOL konyhabútorok között válogatok. Vajon melyik illene jobban a 240 cm-es belmagasságú új építésű lakásomhoz? ( Azért csak 240, mert bár minimum 250cm- nek kellene lennie a huzamosabb tartózkodásra alkalmas helységeknek, de az építtető nem számolt a burkolt felületekkel… De ez kevéssé zavar, a döngölt vályogpadlójú vidéki ház se volt magasabb.)

Nehezen döntök. S közben szembejön velem a DIY magazinban egy felújított konyhai kredenc. Akár a nagyanyámé. Piros, számtalan fiókkal, drabális monstrum. De az átalakító jó érzékkel, krétapor festékkel gyönyörű halványszürke bútort varázsolt belőle.

Mi lenne, ha mégis ezt választanám? Lelkem egy része felé húz, a másik borzadva tiltakozik: “hisz épp ezt hagytam ott, nekem ez nem modern, nem retro, hanem AZ. A nyomor szaga”.

Nemet mondok. Vissza EKIA áruházba és jöjjön Skörgemörge. Hosszas küzdelem után a rajz szerint elkészül az alkotás ( Tudtad, hogy kimondott marketing okokra vezethető vissza, miért rakod Te össze ezeket a bútorokat? Hogy sokkal értékesebbnek érzed, látod utána ezeket a papundekli bútorokat, ha belefektettél energiát, mint amennyit valóban érnek? Zárójel kinyit, bezár..)

Nem hagytam magam. Nem húzhat le, vissza a múltam. Hisz otthagytam őket, nem voltak célravezetőek, nem vittek előre. Mégis, miért érzem magam akkor ennyire átkozottul egyedül…?