Szokásom az agyalás. Nem mindig tartom szerencsésnek, hogy hozzám tartozik ez is, sok galibát okoz. Rém egyszerű dolgokat a túl sok agyalással olyan szinten meg tudok bonyolítani, hogy az már művészet. (Igen, ha jobban belegondolok {ismét agyalva}, díjat érdemelnék érte, magas szintre fejlesztettem, megszenvedtem érte. Lehet hogy 2 díjat is kaphatnék. Egy Nobel-és minimum egy Oscar díjat.)
A felettünk eljáró idő, a “gravitáció vonzása”, a fiatalság múlása (?) egy olyan téma, ami kikerülhetetlenül érint mindenkit. Vagy mégsem.
Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. (Az én “kor- repertoárom” viszonylag szélsőséges pályán mozog, 11 évestől kezdve a határ a csillagos ég). 20 évesen még ki gondolná hogy valaha is 30 lesz?Vagy több…
Na olyan nincs. Mármint hogy több. Hiszen 30 felett mindenki 18+ áfa, nem?
Vagy legrosszabb esetben is a 18×2, 18×3 etc.. játszik.
Nézem magam a tükörben. Ráncok. Lígilógi husikák, őszülő haj, sűrűn fáradt arckifejezés.
Utálom, gyűlölöm. Kellene szeretnem. Hogy szeressem? Ebben mit szeressek?
Választ nem sikerült adnom a tükörképemnek. Soha.
Valamit azonban észrevettem. (Apróság, de annál többet jelent! Elbújt a kis sunyi, mert általában akkor elemezem magam a tükörben, mikor a legrosszabb passzban vagyok. Naná hogy akkor, mikor máskor. Sűrűn előfordul, hogy nem könnyítem meg a sorsom, inkább szórok még egy marék kakát, habnak a sorstortám tetejére.)
Vannak az ember életében a jobb napok. Mikor a szám körbeér a fejemen, mert annyit röhögök, és egyszerűen jó a tudat. hogy élek. A nevetőráncaim ilyenkor sokkal mélyebbek a használattól, mégis szépnek látom őket. És pont odaillőnek. ÉS BOLDOGNAK!!
Boldogok a lelki szegények-szól a mondás. Nos,nekem a ráncaim boldogok.
Őrültség?
Lehet így is látni, én pont nem így látom. A lógós husikák és bőrkék pedig, mintha megszűnnének lógni. A nevetéstől. A boldog ráncoktól. Újra feszesek, kortalanok. No gravitáció. Mint egy tininek. Hajam őszülését megoldom praktikus módon, összefogom és voálá, tőfestés rám férne, de kit izgat, így sem látszik. Minden nézőpont kérdése. Ezt igaznak érzem általában.
Boldogságot színlelni, erőltetni felesleges energiapazarlás, úgysem működik. Tudom, próbáltam. (És az éveink száma is gyarapszik, évente pontosan 1-el.)
Elfogadni magad, a múló időt, a látható jeleit, az sem egyszerű feladat.
De!
Lehet koncentrálni ezekre a felhőtlen napokra. Nem biztos, hogy sok jut belőle, akár éves viszonylatban sem, de rengeteg erőt, önbizalmat össze lehet ilyenkor kaparni magunknak, ami löketet adhat, javítja az önképet és bizony tartósan lehet belőle építkezni.
Nézd meg egyszer alaposan magad a tükörben, mikor úgy pont minden stimmel. Ott van mindannyiunkban a játékos kislány, a csillogó szemű mindenre rácsodálkozó tini. És mindezzel együtt a fiatalság és a szépség is!
Hagynátok Őt eltűnni örökre?
Én nem fogom, az tuti, vigyázni fogok rá, és újra és újra hagyom majd előbújni a jobb napokon.. Mert öröm tükörbe nézni, mikor Ő néz vissza rám.(Nem, nem a tudathasadásomból fakadó második énemre gondolok. Az útközben valahol elhagyott, gondtalan énemre..)
Fogyókúra, hízókúra (kinek mi), plasztika, 100 kg festék nem érhet a nyomába annak, mikor az arcod visszamosolyog rád!
Mosolygós napokon elő a tükrökkel ?
(Másik írónk is ehhez a témához nyúlt, itt olvashatod az ő írását)
Fekete Macska írása
Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
