Csajos csevej

Szigorúan a „mert megérdemled” és „mert nők vagyunk, mi is, itt az Arlette-en!” miatt.

Szóval a mai napi téma egy átlag, felszínes két HÜ-PI találkozója, ahogy azt mások lát(hat)ják és ahogy az valójában történt…

Tegnap a sokadik vérvételi és orvosi vizsgálatra várva megláttam „álmaim kanapéját” – békebeli NDK-IKEA darab – háromszormásfélméteres barna csodáját, potom áron hirdetve és kellően őrültnek találva az idős hölgyet, aki árulja, úgy döntöttem, kell!

É.: „Szia, Jóóóó Reggelt! Mit csinálsz? Eljössz velem kanapét nézni? Elviszlek! Hm?”
Ő: „Szia! Épp zuhanyzok (erős köhögés). És meg is fáztam. Megkérdezem Anyut és visszahívlak! Szia!”

Negyed órával később, az Én Anyukámnak én is a reggeli kávé mellé kis szívem kiöntve, hogy akkor megyek kanapét nézni és hátha a barátnőm is velem jön, csörgök is:

Ő: „Szia! Van kedved velem eljönni páraelszívót nézni?”
Én: „Szia! Na mi van, elengedtek? (kackac) Persze, van! Veled páraelszívót bármikor! Tíz perc múlva jó? Az ÉN kocsimmal! OK, helló!”
Ő: „Hello!”

Leheletnyi mosoly Anyu felé, „Jaj Anya, hát valamit mondania kellett, különben nem jöhet!” sprintelek ki az ajtón, a tabletet szorongatva a megadott cím után kutatgatva tolatok máris, ahogy közeledik a hátizsákos hollóhajú-köhögős-háromgyerekes anyuka-barátnő. Köhög, beszáll, elnézést kér, hogy nincs puszi és kezébe nyomom a tabit, nézze a címet, annak ellenére – amire Ő is felhívja a figyelmet -, hogy Ő EHHEZ NEM ért.

„Nem baj, te csak tartsd, majd én nézem” mondom, feltolom a fűtést és nekilendülünk… Közben megbeszéljük az én nyanya-gondom és az Ő szintén gigapocsék labor eredményeit és elérkezünk valami erdős részhez, ahol végül megfordulok, de megtaláljuk a címet. A kellően Őrült Öreg Hölgy jön ki a dudaszóra (biztos nem telefonálok, nem lesz ez így jó telefonszámla), a kutyái orra ráragad a nadrágszárunkra és lendületesen vezet be minket a viskóba – ami belülről egy kacsalábon forgó palota… Mutatja az árut, Én rávetődöm és le se szállok róla, míg meg nem veszem. Kapunk kávét utána, a kutyák továbbra is ragadnak és indulunk a páraelszívó-vadászat további célpontja felé, ami nem más, mint a kisvárosi legsznobabb-pizzériáziója, és még csak fél tizenegy!

Hátulról támadunk, helyet foglalva a legnagyobb asztalnál, elkérve a felszolgálólánytól az étlapot, a heti és a napi menü ajánlatot, végül Ő a vega gyerekének menüt választva (Carbonara a menü, a „Hogy szedem ki belőle a sonkát?” sóhajára rávágom, hogy „Megoldod”), rendel kettőnknek egy harminc-centis-pizzát (jó csípőset!), én pedig elkérem a kecsaposüveget „Valamelyik pizzához passzol a kecsap!” felkiáltással majd a lányka utána súgom, hogy „Mi ilyen furák vagyunk, semmi gond.” és nekiesünk a citromos-bubis vizeknek…

Ő: „Láttam, felköszöntöttél Fészen! Tök jól esett, köszi! Nézd csak, itt vannak a képek!” kapja elő a telefont, míg én diszkréten sms-ben elintézem a parkoló-automatát és Arlette sürgetését, hogy reagáltak a cikkemre, hé, és bepötyögöm hamar hogy „Kanapét veszek!” majd ismét zaklatjuk a kislányt, árulja már el a wi-fi jelszót, mert kéne… Ő, ismét technikai szünetet kérve, kis késéssel utánam végül csatlakozik, és jönnek a képek:
Ő: „Ez itt a tortám! Látod, rajta van: Rendőr-zászlós! És van rajta marcipán repülő is! Látod, MÉG bilincs is!” közli büszkén – és TÉNYLEG! Folytatja: „És itt vannak a KÖZÖS képek! 45 szál KÉK rózsa!”
Én: „Honnan az ördögből szedett kék rózsát??!”
Ő: „Befesttette. Amúgy három napon belül tizenegyszer voltunk együtt. Szerinte tizenkétszer, de szerintem azért csak tizenegy, mert egy rövidebb volt, mint öt perc.”
Én: „Hm, nem mertem megkérdezni, hány éves vagy, mert évek óta nem követem, azt TUDOM, mennyiVEL vagy idősebb nálam, de a magamét se akarom követni, szóval… 45 szál kék rózsa! Tényleg SZERET!” jön meg a pizzánk, aminek nekiesünk. A pincérlány végre megnyugszik, mi eszünk, én kecsapozok és belefújom a csípős miatt az orrom a szalvétába, majd lecsapok a telefonra.
Én: „Apu, mit csinálsz péntek reggel?”
A.: „Miért? Ezt is meg azt is kéne, zörög ez az.” –kezd szabadkozni, de lecsapok a szünetre:
Én: „Jaj ne már! CSAK két óra! Meg a futó kell még. Vettem egy kanapét! De ha TE nem, akkor megkérem a nagybátyám…” – dobom be az örök csalit és nem is hatástalanul…
A.: „Hát jó, ha tényleg csak annyi idő.” – és most a feketeleves:
Én (a legédesebb hangon): „Dejóóóó! CSAK annyi még, hogy az ablakon kell majd kiszedni a házból és hát az emeletre is csak megoldjuk valahogy, majd segítek!” – tudván, hogy nyertem, mire szegény Apukám kinyögi a „Te is tudsz ám vásárolni”-t és bontja a vonalat, mi meg eszünk tovább…

Kifelé menet odasúgom a pincérlánynak, hogy a lapos TV-n legközelebb váltsanak csatornát ilyentájt, mert nem mindenki szereti a legújabb fülpucoló-készüléket bámulni kaja közben, a tulaj odavet egy hányaveti „Sziasztok!”-ot, barátnő fizet én sms-ben kikapcsolom a parkolást és a napsütésben hazajövünk.

Ő-t a ház előtt teszem ki, miután megsúgja, hogy a páraelszívó helyett sietne a „dolgára”, én visszatolatok a napsütésben a szomszéd elé, mert előttünk nincs már hely és besétálok az üres lakásba. Töltök egy pohár vizet, bekapcsolom a zenecsatornát, megnézem az időt – még van 45 perc hogy telefonálnom kell, megnézem a telefont az újabb három üzenetért, berakom a mosást, konstatálom, hogy porszívózás-teregetés-gyors pihi-és mik a kitöltendő kérdések a holnapi „Takarékosság napra” a gyerkőc sulijában, majd úgy döntök, ide lerogyok és begépelem, mekkora idióták is vagyunk mi, odakinn, ma… Hál Istennek!

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.