Elvesztettelek és te elvesztettél… nem egy volt az utunk és ezt el kellene fogadnom… Túl léptem magamon számtalan dologban és lehet, tévedek, de szerintem, olyan keveset kértem cserébe, de neked ez sem ment…. Nem tudtál túl lépni magadon, nem értetted az érzéseim, vagy csak nem érdekelt. Ezt már sosem fogom megtudni-

Mérhetetlenül fáj! Fáj, hogy nem lehetek veled, fáj, hogy nem tudok segíteni, fáj, hogy látlak szenvedni! Fáj, hogy nem tudsz mit kezdeni az élettel, ami csodaszép is lehetne, az életeddel, ami értékes, mert Te magad értékes vagy! Fáj látni, hogy nem aknázod ki, azt a potenciált, ami benned van, és amivel boldog lehetnél és boldoggá, jobbá tehetnél másokat!

De bármennyire fáj, ebben, így nem tudok veled maradni! Nem tehetem meg magammal! Nem tehetem meg magam miatt! Nem tudok többet adni, mint amit eddig adtam! Nem adhatom azt, amim nincsen. Nem lehetek az, aki nem vagyok! El kell engedjelek, hogy én élhessek tovább!

Próbáltam már egyszer tovább lépni, túllépni az érzéseimen, a hiányodon! Nem ment…. mindig ott voltál a szívemben és foglaltad a helyet más elől… Jó lenne tudni, hogy jelentettem neked valamit, hogy fogok hiányozni legalább kicsit, hogy neked is más lesz az élet nélkülem…. Most megpróbálom nem kitépni magamból az érzést erőszakkal, hanem elfogadni, hogy szeretlek és valószínűleg, mindig szeretni foglak, és ezzel a tudattal tovább menni! Mindig lesz a szívemben számodra hely!

Elvetélt szerelmek sorozatunk többi írását itt olvashatod.

Kosári Móni írása