Azt gondoltam, mint a trillerekben a bent növekvő lény nem is ember. Semmi kapcsolatom nem volt vele. Rugdosták a gyomorszájamat, kényelmetlen volt aludni, állni, feküdni, létezni vele. Egy tehetetlen bálnának éreztem magam. Mit bálna: oroszlánfóka. Aki a a parton esetlenül csetlik-botlik, míg végül a vízbe ugorva végre megszabadulhat terhétől, s sellőként úszhat tovább. A medencén kívül mindenütt otromba pacának éreztem magam.
Szülés. Nem tudom a mai napig sem így volt-e helyes, ez volt-e az egyetlen járható út. Azt gondolom, ha a 18.században vagyok terhes rátérdelnek a hasamra, benyúlnak és eltörik a kulcscsontját majd kirángatják. Így vagy úgy, gyerek lett volna belőle.
De nem a 18. századba élek. Nem is 18 éves szültem. Jó húsz évvel később.
Kortárs barátnőim mind segítséggel szültek : császárral, petevezeték átfújással, lombikkal. Lehet orvosi konspiráció, meg beavatkozás a természet rendjébe, sőt simán túlzásba vitt aggodalom is (mindkét oldal részéről). A kórházak érthető módon utálják a statisztikájukat rontani halott újszülöttekkel meg terhes nőkkel- s ez a vágyuk abszolút támogatva van a szülő nők oldaláról is.
Valóban, én sem szerettem volna beledögleni a szülésbe. Sőt, ha választható lenne, ott se lennék. A fogorvosnál sem. Bárhol máshol sem, ahol valami fáj.
Mióta megsejtettem valaha talán lesz gyerekem azt reméltem, addig fejlődik annyira az orvostudomány, hogy csak, mint a malacperselyt feltörik majd a lombikot és kiveszik belőle a gyereket. Nem vágytam rá, az én kálciumom egye ki a csontjaimból. Se arra, hogy beavatással vagy a nélkül, de vérben kelljen tocsognom a majdani gyerekem miatt.
Inkább sétáltam volna én is az apjával a folyosón, amíg a lombikban megérik annyira a gyerek ,hogy leengedjék róla a vizet. Sőt, szívesen néztem volna kívülről, hogy fejlődik, mint a halakat az akváriumban etettem volna, játszottam volna neki Mozartot. S esténként nyugodtan aludtam volna, háton is, mert az a kedvencem.
Ezzel az előzménnyel nem tudom, mit rontottam el én, mit kényszerítettek rám az orvosok. Azt tudom, mióta létezik fájdalomcsillapító és altatásos műtét, azóta nem választanám a “harapj rá a kötélre, míg amputáljuk a végtagod” módszert.
Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kint van. Túl sok energián volt benne ahhoz, hogy bebukjam. Csak túl akartam lenni rajta mielőbb. A cél érdekelt, lesz..tam az utat. Hogy kötődik-e majd hozzám, vagy én hozzá, hogy egész életében a könnyebb utat választja-e majd császáros gyerekként. Azt akartam, ne fájjon és alhassak végre.
Azt érzem a könnyebb út keresési vágyunk remekül alá dolgozik az orvosi team-ek vágyának. Hogy Geréb Ágnesék, az otthonszülés támogatói, a beavatás mellett állók azért vesztenek mindig, mert olyan alapvető emberi természettel akarnak szembeszállni, ami mindennél erősebb: a fájdalom kerülése és a könnyebb út választása.
S, ezzel együtt a mai napig nem tudom feldolgozni azt, hogy úgy érzem a gyerek azért nem született meg, mert NEM AKARTAM ŐT. Nem akartam lemondani a saját életemről, nem akartam alárendelődni, nem akartam felelőssé válni egy pici lényért. Aki, amióta itt van álmatlan éjszakák százaiért felel, aki miatt soha többet nem tudok nyugodtan aludni, aki minden fájdalma sokkal jobban fáj azóta, mint a sajátom: anya lettem, örökre.
(A traumatizált szülésről ebben a cikkben olvashatsz részletesebben)
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
Az utolsó bekezdés ütött, amúgy – mivel ez is szerintem tök szubjektív – én totál nem így éltem meg a várandóságot. Nekem is császár lett, pedig nagyon nem akartam ezt, de traumát sem éltem át végül. Gyorsan elfogadni és hinni benne, hogy így a legjobb. Akkor. A következőt meg majd máshogy fogom.
Én vágytam a fájdalomra, mert az jelezte volna, hogy kinyílik a méhszáj és irigyeltem a mellettem üvöltve vajúdó másikat… Nem a fájdalom elkerülése a minden szerintem.
De az utolsó bekezdés… nos igen, lehet hogy nálam is ez volt?