Csevej mentális betegek között- bolond-e vagy?

“Szedálják őket nyálfolyásig és ne is lássuk őket, kussoljanak!”

Ez csupán egy példa, amit kommentelők a HVG cikkéhez írtak („Elmebeteg szomszéd terrorizálja egy szegedi utca lakóit”). Kis kutatás után pedig a következők: növények, dili papírosok, nincs bennük semmi emberi, vegetáló gyöngyfűző tehetségek, bűnbakok a társadalomban, gyilkosok és persze BB Évi.

Szegregáció vagy integráció? Létezik-e olyan, hogy betegjog? Kézzel foghatók-e a mentális betegségek vagy csak találgatnak az orvosok? Szégyellni kell és titkolni, mert ez nem olyan látványos, mint egy kerekesszék, bár megítélése lehet stigma egy életre? Ezek olyan kérdések, amikre nincs tiszta igen vagy nem válasz, mikor a betegek mögött bezáródik a vasajtó! Csak a kőkemény személyes tapasztalat, amelybe Ildikó és Lajos betekintést vállalt azzal, hogy itt szerepeljenek gondolataikkal és reakciójukkal a fent említett cikkre.

Politikamentes párbeszéd következik:

Lajos: „Azért rendes tőlük, elmebeteg ám az anyjuk valaga, már ott kezdődik, hogy ennyire nincs hír. Meg ez a siránkozás, hogy nem vitethetnek el valakit, csak úgy. Szégyen. Valaki itt kimaxolta az objektív hírközlést, vagyis, tájékoztatást.”

Ildikó: „Uhh, olvasom, hát nekem is jönnek a rémemlékek… Szerinted elfelejtjük valaha amiket láttunk, tapasztaltunk a kórházakban? Nagyon jó lenne… Néha olyan mintha túléltük volna Auschwitzot, de belénk tetoválták volna a számokat örökre…. Hiába vagyok kezelve és folyamatos kontroll alatt, senkit nem érdekel. ”

Lajos: “Nem hiszem, hogy elfelejtjük valaha ezt teljesen, sem mi, sem ők… Én is elfogadom a gyógyszeres kezelést, de rajtam ne próbálgassák a módszereiket. Se fizikálisan, se kémiailag, se jogilag ne korlátozzanak. Bevallom, én sem akarok rosszabb állapotba kerülni soha az életben!”

Ildikó: „Nos, egész egyszerűen nem engedik, hogy elköttessem magam. A helyi sztk-ban ismernek és megértették, hogy nekem szorongást okoz a teherbe eséstől való félelem. Átirányítottak az illetékes kórházba, kaptam is időpontot két nap telefonálgatás után. Majd pontosan érkezve, három óra várakozás után behívott egy orvos és kiosztott… Hogy képzelem? Annyiféle védekezési módszer van! Csak mondta, mondta, mások előtt. Végül kibökte a lényeget: ehhez levelet kell írnom a kórház igazgatójához, csatolva a kezelőorvosom javaslatát és majd ő elbírálja. De ne reménykedjek, semmi esélyem. Hisz fiatal vagyok, szüljek nyugodtan. Érted te ezt? A bánásmódot, a megaláztatást, ezt elmondhatták volna a telefonban is, mikor tájékoztattam őket a miértekről…”

Lajos: „Nagyon nem vesznek komolyan minket…. Ostoba, érzéketlen és tájékozatlan a honfitársaink nagy többsége, illetve a neten való jelenléttel annyit értünk el, hogy tudnak rólunk, kb. ennyi… Mindenki annyit fog fel belőlünk, amennyi a szintje, ez a társadalom tájékozottságának egy állomása, és nem tudom, nem volt-e jobb, amikor még semmit sem tudtak rólunk.”

Ildikó: „Nem hagyom annyiban. Elmegyek, ameddig kell! Vagy talán szüksége van rám mégis a társadalomnak, ha utódnemzésről van szó? Más nem érzi ezt felelőtlenségnek? De persze én maradjak mosolygós és higgadt, más megoldást nem látok, visszaütni nem lehet. Iszonyat kitartónak kell lenni, nincs más út.”

Lajos: „Persze, én is sokszor megkaptam, hogy minek ugrálok, ha elismerem magam is, beteg vagyok. Olyanoktól, akik még helyesen írni sem tudnak magyarul. Azért gáz, hogy úgy fel kell készülnünk minden eshetőségre, mintha legalábbis valamiféle bűnözők lennénk.

Nincs csattanó vagy tanulság. Ez a rövid inkább amolyan zanzásított „John Malkovich menet”.


Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

 

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.