Dajka, cseléd és babysitter- pénzes genya anya vagy.

Egy anya a közvélemény szemében sokféleképpen lehet rossz (és persze jó is). A szándék a fontos. Manapság az egyik ilyen rossz anya faktor a bébiszitter fogadása. Ez a dolog bár elterjedt, vitákat vált ki a közvéleményben (kinek pedig ehhez semmi köze), vitákat vált ki olykor a családon belül is, és vitákat vált ki magában a szülőben is.

Egy elvált szülő, egy apa, aki nem egy hétvégi apuka, hanem aki hét közben is beszáll a gyereknevelésbe, azt mondta nekem, hogy na, olyan nincs, ő ezért nem fizet.Kérdem tőle, miért?

“- Mert ez luxus.”

“- De miért luxus?”

“- Amúgy sem tudok eleget lenni a gyerekkel, és most dobjak ki 5-6000 forintot, ha apás napon akarok színházba menni valakivel? Megoldom inkább másképp, cserélek egy napot az anyjával, vagy elviszem anyámhoz.”

Mi itt a gond? Hát semmiféleképpen nem az, hogy a gyerekvigyázás a végén, családon belül lesz megoldva. Dicséretes az igény, hogy apuka szeretne több időt tölteni gyermekével, és szurkolunk neki, hogy ez az idő minőségi legyen. Az viszont elgondolkodtató, hogy kidobott pénznek érzi azt, amikor ő feltöltődni vágyásból, vagy egy randevú miatt (hogy a magánélete rendeződjék, és ez egy abszolút pozitív dolog) egy megbízható embert kerít élete értelmének megőrzésére. Apuka a kereste alapján megtehetné, hogy időnként vigyázót fogadjon gyermeke mellé (mint, ahogy takarítónője is van), de nem teszi, mert fáj neki az erre a célra szánt pénzkiadás. Miért fáj ez, ha a két autó meg/vagy takarítónő nem fáj?

Szóval, közvélekedés szerint „szegény” egyedülálló apának „jár” a bébiszitter. Ha boldog(talan) több gyermekes házaspár bébiszitter fogad, hogy kimozduljanak, nem bűn, nem stigma,  helyénvaló dolog, rájuk fér egy ki kikapcsolódás, hogy együtt legyenek …

Azért, egyben lévő családokban is akadnak fura esetek. Amikor egy édesanya 8 hónapos korukban hagyta bébicsőszre gyermekeit, hogy visszamenjen a munkahelyére és rommá dolgozza magát, mondván, kell a pénz az építkezéshez. Sokszor elhangzott a szájából, “muszáj volt bébiszittert fogadnom, mert nem haladunk a házzal, kell a pénz”.

Kinek magyarázta: nekünk, magának? Mindenkinek.

Miért? Mert nem volt összhangban magával, a döntésével (férje felől akár maradhatott volna otthon), és lelke lenyugtatáshoz önigazolást kellett gyártani. Mert különben hagyta volna a p…ba az építkezést, és/vagy rohant volna haza munka után, hogy minél hamarabb találkozzon az utódokkal. De nem így történt.  És most már nemcsak a házra, de bébiszitter nénire is keresni kell. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy valójában „szuperanyu”nak kellene valaki, aki megfogja a kezét, simogatja a lelkét. Mondjuk, egy bébiszitter.

Nézzük inkább az anyákat, főleg az egyedülállókat, mert a stigmákat inkább rájuk rakják. Sokszor hallottam, láttam a gúnyt azokkal az anyákkal szemben, akik egyedül nevelik gyermek(eik)üket, hogy szegény gyerek, még az anyja sincs vele?

Könyörgöm, hány felé szakadjon az a nő, aki egyszerre több ember szerepét viszi a vállán?

Nekem például nincs pénzem bébiszitterre. Most különösebben igény sincs rá. De volt olyan periódusa az életemnek, hogy heti hatvan (60 !!!) munkaórával küzdtem. (Ez volt az az időszak, amikor meg kellett tanulni azt, hogy: NEM. És ki kellett ezeket a NEMeket osztani. De ezt majd máskor.) El kellett dönteni, hogy mit kap a gyerekem ovi után: egy lestrapált idegbeteg édesanyát, vagy egy kedves, odafigyelő bébiszittert. Utóbbi lett belőle. És nem bántam meg, sőt, a gyermeknek sem lett hiányérzete.

Vagy egy másik tipikus, bébiszitteres anyukáknak címzett megjegyzés, ez a: és honnan van erre pénze? Azt tudom mondani, hogy a szükség nagyúr. Átstrukturáljuk a kiadási oldalt, belenyúlunk a vésztartalékba stb. De még ingyen, visszasegítésért is lehet bébicsőszt találni.

Jómagam soha nem éreztem azt, hogy jóvátehetetlen bűnt követek el egyetlenem ellen, ha éppen nem zúdítom rá saját szerencsétlenségemet. És hál’Istennek, nem adok a közvéleményre. A közvélekedésnél sokkal inkább skizofrén tud lenni maga a szülő, ha nincs az életével megbékélve.

Mint például az a nő, aki az első három évben kötelességének érezte, minden pillanatát gyermekével tölteni, azon az áron is, hogy magával fikarcnyit sem törődött. A most megfáradt, hajléktalanság peremén élő ötvenesnek kinéző hölgy csodálkozik, hogy nem kell senkinek. Letette a nőiség fonalát pár éve valahol, és most nem találja. És miért, mi volt a mottó? „Nem bébiszitternek szültem.”

Mi a baj a bébiszitterrel? Semmi. A bibi annál van, aki ezt a jelenséget magyarázni kezdi, vagy skatulyázni. A probléma gyökere a rosszul megfogalmazott szülői önképben, és az ebből fakadó megfelelési kényszerben van. Mert a a bébiszitter nem ördögtől való, sőt! A szándék a fontos, és a mérték.

És még valami, ne higgyük azt, hogy régen nem voltak bébiszitterek. Magyarországon a második világháborúig, avagy a klasszikus rurális / népi társadalom végéig úgy hívták őket, hogy nagyszülő, meg szomszéd néni, szomszéd bácsi, illetve nagy testvérek. A tehetősebbeknek cselédje(ik) és dajkája volt. Na, ők voltak a legnagyobb genyák! Vagy mégsem?

Oroszlán Szűz írása


Veled is történtek események, amik kiborítottak vagy felzaklattak?! Írj, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Vendég Írók

Itt azoknak a nőknek az írásait olvashatjátok, akik rövidebb ideig, esetleg egy-egy írás erejéig csatlakoztak hozzánk.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.