DNS-be kódolt őstörvény: szemet szemért fogat fogért..?

Ki lakozik Bennem?

Megfigyeltem magamban, hogy az élet nagy krízis helyzeteire mindig másképp és egyre markánsabban reagálok vissza. Egyre színesebb a paletta; a hol vonzó, s hol kevésbé vonzó arcaimból. Megjegyzem ma már a kevésbé vonzó arcaim is szeretem, hisz ők is én vagyok.

Ám a legutóbbi felismerés, magamra ismerés űberelte az eddigi tapasztalataimat.

Végre péntek van, végre nem busszal megyek haza a munkahelyemről, hanem autóval, s a férjem lesz a sofőröm. Egy munkával eltöltött hét után, ez kedves dolog, ráadásul a nap is hét ágra süt. Szeretek így haza autózni vele. Beszélgetünk, néha hallgatunk, jó ülni az autóban, és kiengedni a belső izmaimat. A fák szaladnak mellettünk…

Kanyar következik, a kanyarban feltűnik a másik sávban egy autó. Nagyon gyorsan hajt, túl gyorsan…szólok a férjemnek „ Ez egy idióta…”. A szembe jövő autó olyan közel jön, hogy látom a sofőr arcát. Egy sápadt arc, egy ismerős arca. Hiába a félrerántott kormány, egy óriási csattanás az autónkba, majd egy még nagyobb becsapódás.

Érzem ahogyan az erő felemel minket, nincs idő, megszűnt létezni, pördülünk…Mindent tisztán látok, hallok, észlelek, kívül vagyok. Én vagyok az operatőr a szemeimmel, az érzékszerveimmel. Aztán egy belső robbanás ránt ki az időtlenségből, bele robbanok a pillanatba, s földet ér az autónk. Csúszunk…..aztán csend lesz kinn is és benn is.

S abban a pillanatban, átváltoztam. Nincs szívem, nincs lelkem, csak egy kód kattog bennem… ölni akarok!

Látom, ahogyan kikapcsolom a biztonsági övem,  majd kinyitom az autó ajtaját, s elindulok. Futok, szaladok és ez a kód bennem ez pusztítani akar…Üvöltök, kiabálok, és megyek, megyek a sofőr felé. Látom őt, benn ül az autójában, sápadt, riadt …

S nem érdekel. Bele ordítom a képébe:

“Tudod te, kit akartál megölni?? Tudod??? Mit csinálsz te….te gyilkos….Meg akartad ölni??? Igen??? Őt? Pont őt? Két éve, a kamion itt törte őt össze! Ezen az úton, a halálból hozták Őt vissza. Mit képzelsz TEEEEEEEEEEEEEE!”

S szitkozódom, átkozódom,  a kezeim az ég felé emelgetem. Bőgök, hangosan zokogok. S körbenézek,  autósok vannak körülöttem, mindenki az autójában ül, senki sem száll ki, s néznek rám meredten. Miért néznek?

Elcsendesedek, káromkodva akkorát rúgok a földön heverő vissza pillantó tükrünkbe, hogy elszáll, mint a győzelmi zászló. S azután megérkeznek a  mentők, tűzoltók,  s a rendőrségi helyszínelők is. A helyi tv is befut, itt van mindenki.

Férjemmel az autónknál szobrozunk. Néha elbőgjük magunkat, hol Ő, hol én. Hisz még nem épült fel az előző nagy balesetéből, hisz még vár rá a 15. műtéte.

A baleset okozó sofőr felesége, sírva jön oda hozzánk, a bicegő, lábát húzó férjem vállát  simogatja, s a férjem nevét mondogatva kérleli, hogy bocsásson meg nekik. S, hogy ő tudja, hogy milyen nagy csapás ért már minket, ne haragudjunk. Férjem elfogadja a bocsánatkérést, ő nem haragszik.

Majd hozzám is oda akar jönni a nő, de nem mer közel jönni, tisztes távolságból szólít meg. Kéri tőlem is, hogy ne haragudjak és bocsássak meg. Ránézek, az jár a fejemben, hogy mit akar ez a nő tőlem, hagyjon már békén, nem volt elég?

S elfordítom a fejem. Ő nézne rám, de én elnézek mellette.

Amikor egyszer meghalok, ezt a képet elém fogják hozni a fentiek, azt hiszem. Valamit eltoltam magamtól akkor, amit nem szabad. Esdeklőt, kérlelőt, összetört és ijedt szívű embert nem hagyunk sorsára. Én ott magára hagytam azt az asszonyt.

Nem akartam volna ölni, nem akartam volna bűnbakot kreálni, ha  nem száguld bele a hajtűkanyarba a férj.

„ Szemet szemért, fogat fogért…” kontra „ Bocsássatok meg egymásnak…”

Háromarcú Lány írása


Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot. Ha szívesen írnál magazinunkba, ha érdekel az újságírás, köztünk a helyed.  Arlette

 

 

 

 

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.