Drága Ildikó!

Elolvastam leveledet és szíven döfött. Annyira, hogy még hazamenni sem tudtam a munkahelyemről. Ott ültem a gép előtt és a gyász-feldolgozás minden szakaszán átmentem pár óra alatt.

Természetesen tagadtam, hogy tagadok. Ismerem ezt a jelenséget, másokban én is észreveszem, de ó, az a vakfolt. Biztos az a hibás.

Utána haragudtam: Rád! “Mert ki vagy te, hogy ezt megmond nekem. Ki vagy te, aki elolvastál 3000 karaktert az életemből és ez alapján ítélkezel? Ki vagy te, aki a vasárnap megjelent cikkre már hétfőn reagálni is tudsz? Tanulsz még, vagy dolgozol, vagy csak otthon ülsz és olvasgatsz? “Bizonyára happy egy autista élete, írhatnál erről is, hadd tanuljunk belőle, MI ANYÁK, mert lehet, hogy csak túlaggódjuk a dolgot. “Hogy keveredtél ide, egy elsősorban „nőknek” szóló oldalra? Miért nem írogatsz valamelyik auti anya blogra, ott is van bőven tagadó-anya. Mindegyiket felvilágosíthatnád!”

Aztán elkezdtem alkudozni: azt nem lehet, hogy nem veszem észre a tagadást. Annyit olvastam róla. Elfogadtam az autizmust, már csak egy kis értelmi retardáció meg se kottyan. Amúgy megkérdeztem több embert, pl. a gyerekem gyógypedagógusát. Elsősorban az ő véleménye miatt is kételkedtem az újabb diagnózisban. Amúgy nem csak a saját gyerekem a tét, hanem maga a folyamat, a diagnózisalkotás, a címkék továbbélése a rendszerben.

Tudtad például, hogy amikor bejelentkeznek az érintettek a „leszázalékolásra”, eltűnik az autizmus diagnózis?”

Na így próbáljon meg valaki is integrálni.

Depresszió: ülök a gép előtt és olvasom, hogy szar anya vagyok, potyognak a könnyeim. Jól mondja a gyerekem: „Miért is születtem meg?” Nem elég, hogy dolgozom napi 8 órában, civil szervezetben teszek az autistákért, még ide is írogatok. De minek és kinek?

Tévedsz, ez a dolog most kivételesen nem rólad szól, nem az autistákról szól. Ez a cikk az én gyerekemről szól és a mi életünkről. Azt gondolom, azoknak és azok helyett írok, akik hozzám hasonlóan élnek, dolgoznak, örülnek, szomorkodnak, küzdenek és autista/sajátos nevelésű gyermeket nevelnek.

Sőt, a kommentekből láthatod, hogy nem csak a „diagnosztizált” gyerekek szülei érzik rosszul magukat a rendszerben. Helyettük írok, mert több ezer anya él így, csak Magyarországon. Az ő hangjukat nem hallja senki, pedig ők sem ilyen életet szerettek volna. Ennek ellenére tesszük a dolgunkat és akkor sírunk, amikor senki nem lát. Mert nem sírhatok a munkahelyemen, amikor felhívnak, hogy probléma van. Nem sírhatok otthon, mert nem akarom terhelni a családot, nem sírhatok a barátoknak, mert nekik is van elég gondjuk. Néha írok, leírom az érzéseimet, a történéseimet, főleg a sikerteleneket.

Mert nem akarom azt sugallni, hogy én vagyok a szuper anya. Sőt, nem is kell azoknak lennünk. Mi is érezhetjük magunkat rosszul, hozhatunk rossz döntéseket, lehetünk frusztráltak, és lehetünk teljesen elkeseredettek. Aztán felállunk, megrázzuk magunkat és tesszük tovább a dolgunkat: Ahogy írtad; gyermekeink jövőjének biztosítása érdekében, a párunkat bevonva – már akinek van és lehetséges bevonni, az iskolával együttműködve próbáljuk gyermekeink útját megtalálni és biztatni, gyengéden terelgetni őket.

Sajnálom, hogy írásom ilyen dühöt váltott ki belőled. Próbálom megérteni, mi az, ami fáj. Talán neked is a VALÓSÁG! A pszichiátria nem egy mumus, amivel fenyegetem a gyerekemet, hanem a magyar VALÓSÁG! Hogy mikor szembesítsük a gyerekeinket a valósággal? Jó kérdés. A helyzetet én úgy ítéltem meg, hogy elérkezett ez a pont annak érdekében, hogy a gyerekem összeszedje minden tudását, képességét és megmutassa, mire képes. Megtette és büszke vagyok rá! Elvégre nem Olimpiára küldtem, hanem csak egy vizsgálatra. Egyébként számára minden szórakoztatóbb, mint az iskola. A két hónapig tartó poklot nem értem, miből feltételezed. Természetesen számára ez a két hónap ugyanúgy telt, mint más két hónap.

Beismerem, hogy sokszor lenne szükségem segítségre. De sajnos ez sem megoldott Magyarországon, ez szintén a magyar VALÓSÁG!

Csak remélni merem, hogy nem egy koncon marakodó édesanya bújt elő belőlem. Bár ezt nem értem, mit értesz a konc alatt. A gyerekemet, vagy kinek-kinek az igazát? Teljes igazság nem létezik, az éremnek mindig két oldala van. Az egyik oldalt mutattam be, Te a másikat és még ez sem a teljes spektrum. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű az életetek és azért dolgozom, hogy könnyebb legyen!
Teljes szívemből kívánom, hogy ne kelljen a koncon marakodnunk és minél teljesebb életet élhessünk!

Előző részeinket itt és itt olvashattátok.


Te is azt érzed, segítene az írás, megosztása a történeteidnek? Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Kék Nő

Többgyerekes anyaként nem bezárkóztam, nem vesztem el a munka-család-háztartás háromszögében. Inkább kinyíltam tőle, elhagytam a szélsőséges gondolkodásomat és keresem az arany középutat. Hiszek a kapcsolatokban, a közösségben, az emberi jóságban.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.