Egy éjjen át szökött az álmaimba…

Csillagom. Ritkább, mint a fehér holló, értékesebb, mint a gyémánt, nehezebben analizálható, mint egy új kémiai vegyület. Ő pontosan ez nekem. Úgy érzem, degradálnám, ha szerelemnek, szerelmemnek hívnám, mert ő attól sokkal több. Nem elvesz, számon kér vagy követelőzik, hanem felemel, ki- és beteljesít és önmagammá tesz.

Valahogy más, mint ami eddig volt. Nem tesz kicsattanóan őrültté vagy meggondolatlanná és nem is lebegek tíz centivel a föld felett, se nem látok rózsaszín gomolyfelhőket (azok azon felhők, amelyeket tejszínhabnak is nyugodtan hívhatsz), viszont ha eszembe jut, akkor néha kívül is, de belül mindig mosolygok. Csendes lázadóvá tesz, ő sosem kért rá, mégis minden mögé kérdőjelet teszek, amit épp csinálok.

Bár alig találkoztunk, de e nélkül is mélyen érzem, hogy sokat gondol rám, fontos vagyok neki és szeret. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy nem akarom leírva látni vagy hallani, hogy “szeretlek”, mert enélkül is tudom és olyan biztos vagyok benne, mint ahogy abban, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Az nem igaz, hogy ennyi elég, mert nem elég, ugyanakkor viszont el tudom fogadni, hogy ezen a szinten maradunk, azaz egymástól távol, viszont egymás számára mégis fontosak. Szeretem ezt az érzést, mert úgy is boldoggá tesz, hogy közben nem teljesül be és a szomorúságom csak csepp a boldogság tengerében. . Mert a tudat, hogy ő létezik már magában beteljesít minden vágyat és igaz, hogy őrültség, de most már tudom, hogy ő az, aki felé mindvégig haladtam. Miatta jártam abba a vidéki iskolába, aztán miatta váltottam munkahelyet, miatta mentem férjhez is…

Nem akarom kiszakítani, elrabolni, kisajátítani vagy követelni őt, mert nem kell akarnom, csak széttárt karokkal elfogadni azt, ami jön. És ha nem jön közelebb felém, attól még nem kerül távol vagy távolabb tőlem, mert ő már úgyis beépült a szemölcsizmomba (szívben található izom). Nem az foglalkoztat leginkább, hogy mikor hív vagy mikor ír, mert nem fog. De ettől még tudom, hogy sokat gondol rám és ha csak fényévente kerülünk is egymás mellé, olyan szimbiózisba és egymás irányában ható gravitációs mezőbe kerülünk, mint ha mindig is együtt éltünk volna.

…már nem szeretem a szerelem szót és soha többet nem akarok szerelmes lenni… A puszta tudat viszont, hogy van egy csillag a végtelen galaxisban, ami azért született, hogy a fényt csak azért sugározza szüntelen magából, hogy megmutassa, hogy merre vezet az utam nem csak, hogy felbecsülhetetlen, de több tucat reinkarnációban is meghálálhatatlanul viszonozhatatlan a világegyetemnek.

Köszönöm, hogy most is világítasz nekem és hogy már soha többé nem leszek magányos.

A cím ezúttal Mozart Szeret, mind kis ismer:

SuLo

A megszokott fejlődés nélküli és unalmas. De a váratlan önmagad megismerésére késztet.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.