Bár a köztudatban a tavasz a kijelölt évszak a szerelembe esésre, legalább annyiszor előfordulhat ez a baleset a többi évszakban is. Az ősz például több szempontból is nagyon optimális, vegyük csak az iskolakezdést, amikor a fiatalok tele a nyár napsütötte szabadságérzetével, pattanásig feszülve a szünidő áldásainak energiáival, visszaszorulnak az iskola szűkös keretei közé.
De a fiatalok nem kizárólagos letéteményesei és kiváltságosai ennek az érzésnek. Ha már az iskolánál tartunk, a tanári kar tagjai ugyanúgy ellentételezhetik egy ilyenfajta érzelmi többlettel a NAT és a portfólio okozta szenvedést. Ha és amennyiben a családi állapotuk ezt engedi. Bár vannak, akik a házasság kötelékét nem feltétlenül tekintik akadálynak. De most nem róluk akarok írni.
Az indián nyár, vagy még találóbb magyar fordításban a vénasszonyok nyara, nagyon sok idős embernek nyitja ki a lelkét és az hulló színes falevelek között, a parkban vagy akár a temetőben nem is olyan ritkán szövődnek fiatalokat megszégyenítő szenvedélyű kapcsolatok.
A szerelem gyönyörű áldás, ajándék, ami az emberi lét egyik csúcspontja. Aki ezt – ha csak egyszer is – megélte életében, sohasem felejti el és örökké hálás lehet érte.
A szerelem minden életkorban különböző arcait mutatja nekünk, hisz a tapasztaltabb, néhány kapcsolatot már maga mögött tudó ember ritkán tudja ezt az érzést olyan romlatlan naivitással megélni, mint a gyerekek.
Épp ezért sosem értettem, amikor a kamaszodó gyerekek első próbálkozásait, ami eleinte a kézen fogva andalgás és a pirulva adott puszi közötti térben zajlik, hogyan lehet gyanakodva, ferde szemmel nézni, tiltani és büntetéssel megtorolni. Rómeó és Júlia óta, sőt talán sokkal régebben tudjuk, hogy az ilyen magatartás, csak olaj a tűzre. A tiltott gyümölcs még édesebb és kísértőbb: talán olyan lépésre is készteti a fiatalokat, amit egy megengedőbb környezetben nem sietnének annyira el.
Azt hiszem az a felnőtt: szülő, tanár, aki rosszul értelmezett erkölcs-csősz szerepben tetszeleg, talán soha nem érezte azt a mennyi érzést, azt a lebegő lelkiállapotot, amikor egy 13-14 éves fiatal, először érzi a gyomortájékán a pillangószárnyak verdesését. Csak sajnálni lehet őket.
Nekünk felnőtteknek talán az lenne a dolgunk, hogy segítsük az amúgy is érzelmi zűrzavarral küzdő fiatalokat, hogy okosan, felelősség teljesen kezdjék a bimbózó kapcsolatokat. Életre szóló görcsöket, gátlásokat, félelmeket építhet ki az, aki értelmetlen és indokolatlan szigorral, nem ritkán fenyítéssel akar gátat szabni az áradó, ártatlan érzelmeknek. Talán célravezetőbb egy olyan bizalmi légkört kialakítani a gondjainkra bízott gyerekekkel, hogy bátran merjenek kérdezni és ne titkolják el az őket feszítő érzéseket.
Azt hiszem, kilóg a lóláb. Nekem kedves és szívet melengető élmény látnom a fiatalok suta próbálkozásait, az első zavart szemlesütést, a fiúk tétova lovagiasságát, a lányok viháncolását. De azt is látnom kell, hogy van, aki erről másképpen gondolkodik. Van, akit zavar, beleavatkozik, minősít, rendreutasít. Mi is így jártunk.
Andris (fiú, enyém) és Bogi (lány, másé) 2 hete együtt járnak haza az iskolából Meg oda is. Bogi anyukája aggódik. Nem tudja, hogy az én gátlásos fiam nem egy Casanova, nem fogja elrabolni Bogi ártatlanságát. Sőt, ha fordított irányú próbálkozás lenne, valószínűleg sikoltozva menekülne. Ő még tényleg kisfiú, ahogy persze Bogi is igazi kislány. Bogi anyukája ezt nem tudja.(?) Azon, hogy Andrist nem ismeri, nem lepődöm meg, de Bogi mégiscsak az ő lánya.(?!?) Mivel én – fiús anyuka – könnyen beszélek, próbálom megérteni az ő aggodalmát.
Az viszont enyhén szólva meglep, amikor Andrist telefonon igazgató elé citálással meg gyámüggyel fenyegeti, ha nem tűnik el a lánya közeléből. Köpni-nyelni nem tudok. Ilyenekre is fel kell készülni? Atyaúristen!!! OK, hogy nem mindenki örül velünk és talán én vagyok túlságosan szabad szellem, de ez már majdnem zaklatás! Aztán az első megdöbbenés után Andrissal átbeszéljük és tartom magam a jól bevált szabályhoz. „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” (E.P.) És láss csodát! A másik oldalon is leesett a húszfilléres és azóta csönd van.
A legjobb hír viszont mégiscsak az, hogy az érintettek mit sem törődve anyai aggodalmakkal és eltérő nevelési elvekkel, továbbra is – akárcsak Demjén klasszikus dalában – együtt járnak iskolába.
És mindig megvárják egymást.
Ha úgy érzed, megosztanád Te is érzéseidet, gondolataidat, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
