Elérkezik egyszer csak az a pont az életedben, amikor már nem táplálsz illúziókat az emberekkel kapcsolatban, megérted, hogy igazából az a pár ember számít, akikkel törődsz és akik veled is törődnek, mindenféle kényszer és a manipuláció szándéka nélkül, velük van dolgod, a többiek csak áthajóznak az életeden így-úgy, hogy valamiben változz, vagy hogy rávilágítsanak valamire de kábé ennyi.

Ezzel a maroknyi emberrel van dolgod, de velük dolgod van. Ezeket az embereket az életed fele körül már „összegyűjtötted”, nem mondom, hogy lehetetlen, hogy később is becsatlakozzon valaki, de a családos életmód, a társadalmi kötöttségek és elvárások, a munkád, a kötelezettségek nagyban megnehezítik ezt.

Ha írsz, vagy egyébként olyan életed van, hogy többeknek átadhatod a gondolataidat, akkor valamennyire változik a képlet, de ez is csak a feléd irányulók, rád figyelők táborát erősítik, kölcsönösséget ebből minimális szinten se várjál.

Megkeményedsz, megerősödsz és rájössz, hogy a konfliktusokat nem kerülheted el, ezért inkább felveszed a kesztyűt és elébük mész. Nem a tűnő illúziók, hanem az lesz a fontos, hogy hosszú távon megőrizd az önbecsülésed, és mindig tudd tisztelni magadat. Ehhez sokszor nagyon keménynek kell lenni, és mindig nemet mondani, amikor a belső hangod is nemet mond. Felvállalni magad, a véleményed és azt, hogy ezért esetleg valaki nem szeret majd.

Ez ettől függetlenül is így történik majd, mert bármilyen hihetetlen, de a legszimpatikusabb jellemvonások (szépség, fiatalság, derű, józan ész) is válthatnak ki negatív érzéseket emberekből (irigységet, féltékenységet). Szóval egy idő után eljutsz oda, hogy inkább önmagad leszel, lelépsz erről a semmitmondó, színlelő és sunyi színpadról, amit életnek hívunk, mert így legalább aki kedvelni fog, az nem a színjátszásod, hanem való éned miatt fog kitartani melletted.

Gondolkodólány írása