Élet a sunyiság színpadán

Elérkezik egyszer csak az a pont az életedben, amikor már nem táplálsz illúziókat az emberekkel kapcsolatban, megérted, hogy igazából az a pár ember számít, akikkel törődsz és akik veled is törődnek, mindenféle kényszer és a manipuláció szándéka nélkül, velük van dolgod, a többiek csak áthajóznak az életeden így-úgy, hogy valamiben változz, vagy hogy rávilágítsanak valamire de kábé ennyi.

Ezzel a maroknyi emberrel van dolgod, de velük dolgod van. Ezeket az embereket az életed fele körül már „összegyűjtötted”, nem mondom, hogy lehetetlen, hogy később is becsatlakozzon valaki, de a családos életmód, a társadalmi kötöttségek és elvárások, a munkád, a kötelezettségek nagyban megnehezítik ezt.

Ha írsz, vagy egyébként olyan életed van, hogy többeknek átadhatod a gondolataidat, akkor valamennyire változik a képlet, de ez is csak a feléd irányulók, rád figyelők táborát erősítik, kölcsönösséget ebből minimális szinten se várjál.

Megkeményedsz, megerősödsz és rájössz, hogy a konfliktusokat nem kerülheted el, ezért inkább felveszed a kesztyűt és elébük mész. Nem a tűnő illúziók, hanem az lesz a fontos, hogy hosszú távon megőrizd az önbecsülésed, és mindig tudd tisztelni magadat. Ehhez sokszor nagyon keménynek kell lenni, és mindig nemet mondani, amikor a belső hangod is nemet mond. Felvállalni magad, a véleményed és azt, hogy ezért esetleg valaki nem szeret majd.

Ez ettől függetlenül is így történik majd, mert bármilyen hihetetlen, de a legszimpatikusabb jellemvonások (szépség, fiatalság, derű, józan ész) is válthatnak ki negatív érzéseket emberekből (irigységet, féltékenységet). Szóval egy idő után eljutsz oda, hogy inkább önmagad leszel, lelépsz erről a semmitmondó, színlelő és sunyi színpadról, amit életnek hívunk, mert így legalább aki kedvelni fog, az nem a színjátszásod, hanem való éned miatt fog kitartani melletted.

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.