A személyiségünk részei, a dolgok, amelyeket elárulunk magunkról: burokként veszik körbe belső, titkos énünket, secret gardenünket. Mint a hagymáról a rétegek, úgy fejthetőek le rólunk, külön-külön. Én személy szerint hamar ledobom a felső burkokat; de oda, legbelülre csak nagyon kevés ember érhet el. Mindenki maga dönti el, mikor és kinek hámozza le a burkait.
Kedves új ismerőssel azt hiszem, épp burkokat fejtettünk le a minap, mikor elárulta, hogy bizony keblei nem éppen természetesek. Nem értettem, nem értem. A csaj kedves, okos, szép… Mi a francnak a szilikon? Jobban érzi azóta magát. Ahha. Még mindig nem értem. Én se vagyok egy kebelcsoda, de ez utoljára kábé 14 évesen volt téma nálam, mikor egy korombeli fiú kigúnyolt ez miatt. (Utána nem szóltam hozzá, mire halálosan belém zúgott. No comment.) Hogy én magamtól kés alá feküdjek? Nincs az az isten. És nem bírom magamban a műanyagot, ez meglepő? A kontaktlencsét egy hétig bírtam, a spirálnak még a gondolatától is rosszul voltam (pedig állítólag nagyon pici valami, de mégis belém rakják, a méhembe, na ne).
Jóisten, mi viszi rá a nőket erre? Tényleg ennyit számít a méret? A külső? A látható dolgok? És ami nem látható? Az nem is érdekes?
Pedig már öt évesen hallottuk Halász Judittól, olvastuk a Kis hercegben (már, aki), tudjuk, érezzük (tudni, érezni kéne), hogy ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ha a mű-izémet szereti, ami nem én vagyok, akkor valójában kit, mit szeret? Mert nem engem, az tuti. És tudjátok mit, lányok? Szerintem tévedtek ezzel a műköröm-műszempilla-műcici dologgal kapcsolatban, meg hogy negyven kilósnak kell lenni. A legtöbb pasinak nem jön be, de tényleg. Amelyiknek meg ez a fontos: az húzzon is el nagyon messzire és csendben szégyellje el magát a sarokban.
Van azonban valami módosítás, amire rákényszerít az idő, és ha nem akarsz ősz öregasszony lenni 25 évesen, be kell vetni. Szerintem a hajfestés inkább igényességet jelent, mint átformálni önmagunkat. Bár, amikor kiskamaszként még nem őszültem, hanem lázadtam, és barna tincseim közé került némi vörös melír: az ott kőkemény önkifejezés volt szerintem. Aztán teljesen bevörösödtem és nagyon sokáig ez volt a színem. Vörös, de általában abból a visszafogottabb fajtából. És még így is néha megkaptam, hogy „dögös vörös.”
Először meglepett, aztán dühített. Nem. Nem azért vörös a hajam, mert könnyen kapható vagyok. Nem azért, mert feltűnősködni akarok. Nem azért mert, mert… Basszus, miért magyarázkodom? Ez tetszett és kész. Tényleg képtelenek vagyunk arra, hogy elengedjük belénk rögzül előítéleteinket?
Pont egy éve pedig, megtetszett egy tényleg elég egyedi vörös hajszín. Miért ne? Akkor az voltam én. Na, mondanom se’ kell, hogy most hogy „végre” újra barna vagyok (most ez tetszik, se több, se kevesebb értelme nincs ennek), megkaptam, hogy na ez! Ez a te színed! Sokkal jobb, mint az a „vörös”. Még azt is megkaptam, hogy az új hajszínem biztosan sokat lendített azon, hogy sikerült egy állásinterjúm és felvettek a megpályázott posztra. Nem a szakmaiságom, a rátermettségem, a tapasztalatom miatt, hanem a hajszínem miatt? Ez most komoly? Ha ez igaz, mit árul ez el rólunk, emberekről? Hajszín, bőrszín, lábméret alapján is ítélünk? Vagy egy nőnél csak ez számíthat? Ha vörös, akkor kurva, megbízhatatlan, a saját hányásában hentereg hetente legalább kétszer? Ha barna, akkor, szende, ártatlan, tisztes családanya?
Könyörögve kérek mindenkit, nézze meg a Hibátlanok című filmet a remek Robert de Niro-val és a szintén parádés Philip Seymour Hoffmannal a főszerepben!
Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
