Én nem leszek sohasem a … bezzeganyád!

Becsöngettek…Mit van ezért mindenki ennyire oda meg vissza? Kaptunk listát június végén (két oldalast, apró betűvel gépelve, a legapróbb részletekig a szánkba rágva), utánunk vágják már a hátizsákokat is (széles a paletta, tán valamelyik még beszél is ennyiért, várom az „okostáska” fejlesztést a közeljövőben), ruha amúgy is kell (melyik gyerek NEM nő?), ünneplő meg alap (fekete-fehér a mai napig a kötelező, gyanítom még 100 év múlva is…).

Hát akkor? Hova a nagy izgalom, a sok idegbeteg szülő és miért nem mindegy, hogy akkor most melyik tanítónéni, de tényleg? Na? Ideges vagy máris? Pedig tényleg nem bonyolult! Mert én IGEN! Tényleg. De had vegyem sorra…

Nyaralásból hazaesve, már másnap elkezdtem körözni az addigra szamárfülesre gyürkészett listával a faluban, hogy akkor mit meg hol? Megjegyzem, augusztus második hetének a hétfőjén indult a lótifutizásom

A csudába, hogy ennyire eminens vagyok még mindig! Átkoztam magam, hogy miért is nem tudok nyugodtan aludni, hisz minden kapható, sőt, már akkor is akciós volt, „csak” meg kellett találni, hogy hol!

Ezzel elvoltam pár napot… Velem párhuzamosan Nagyink feltette a kérdést: „Mit jelent, hogy anatómiai táska?” Pff. Nem tudtam – de nem is érdekelt, bevallom. Annyit láttam, hogy nyugodtan rá lehet költeni egy kisebb vagyont, de akkor jövőre új kell, sőt, amúgy is lehet, hogy már karácsonykor új kell, mert „úgyse jó” és különben se dőljünk már be a marketingnek, legalább mi ne! Mi van, ha túl kék, túl autós, túlságosan Pókemberes, műanyagsága miatt extra nehéz, kicsik a fakkok benne, és az én gyermekem bizony közölte: ő a cuccok beszerzésében NEM, tehát nem! vesz részt, tudja, hogy tetszeni fog, mászkáljak ÉN utána, és rohant játszani…

Erről ennyit: kapott sima kéket, ami rám és a Nagyira is jó (úgyis mi visszük, gondoltam) meg azért hátha mégis jó lesz jövőre is, a síneket meg egyéb nyavalyákat meg hagyjuk, egész nap egy teremben ülnek, szóval lapozzunk a többi részlethez, mint például a szigorúan fehér talpú tornacipő (most újították fel a tornatermet) vagy éppen a megfelelően szűk-de-mégis-hordható-tornazokni esetére, és ki ne hagyjuk a pénzbeli díjazás iránti totális érdektelenséget, amint a ded egyedül köt cipőfűzőt… Most akkor büszke legyek, hogy megvesztegethetetlen a kölyök, vagy aggódjak, hogy de hát nem érdekli a pénz, vagy legalábbis ENNYIRE nem?

Komolyan: szerencsére a mostani tanári gárda itt nálunk kellően „hülyebiztos” listát rakott össze, két hét alatt meg is vettem mindent, még a hisztérikus tömeg és zombisereg előtt, akikkel később összefutva őszinte részvéttel voltam. Megvolt minden, ám ez még nem a vége volt!

Jött a címkézés… Gyomorgörccsel hívtam a Nagyit, hogy ő szépen ír, meg kb. 6 darab kupac, vagyis csomag kell, ez a rajzórára, az a táskába, amaz cipősdobozba, a tolltartó se mindegy, mit tartalmaz, szóval összeverbuváltam erre már a Mamát, és örömmel konstatáltam, hogy ez a rész már a gyerkőcöt IS érdekli. A tolltartót ő kapta feladatul, én „csak” listával az idegbajos kezemben adogattam mikor kinek az aktuális hegyezőt/tíz darab hurkapálcát/postairont/robotos csomagolópapírt, mert minden de MINDEN rendben kellett legyen, névvel ellátva és előírás szerint pon-to-san.

Huhh. Ennyit a felszerelésről, viszont ott volt még a koránfekvés esete. Könyörögj már be egy extra aktív perpetum mobile-t a szünetben megszokottól másfél órával hamarabb az ágyba, sulikezdés ELŐTT egy héttel, hogy megszokja… Nem jött össze! Előtte három nappal végre sikerült, sok vitába és konfliktusba került, reggeli morgással („Utálom az iskolában, hogy korán kell kelni!”) és benyelve, hogy akkor is TE leszel a „rossz” hiába tartod szem előtt a hosszú távot és gyermeked testének-szellemének az épségét, ezt ő itt és most, pont magasról, khm, érted.

Fodrász (a meglepetés erejével) pipa, körömvágás amúgy is rutin, cipőpróba – úgy ahogy, és eljött a „Day -1”: izgalom a köbön. Mindenki kedves volt, az évnyitóban a legjobb a „Don’t worry, be happy” dal volt, amire a gyerekek bevonultak a termeikbe, végigülve a beszédeket (az elsősök padon csücsülhettek, ezt is kedvesnek és figyelmesnek találtam) és egymást méregetve a többi szülővel, azt gondolom, gyerkőc rendben.

De mi lesz VELEM? NEM az a bajom, hogy már milyen nagyfiú, meg hogy mekkora lépés ez az ő életében, meg hogy itt is elkalapálják egymást majd minden nap vagy nem, hanem hogy hogyan jövök ki majd ÉN a többi szülővel??! Nem passzolok, sehogy se, plusz az újabb nyomtatványon már megint kihúzhatom az „apa” adatait, és különben is, itt is elnézik majd nekem az állítólagos „furi” stílusom, és itt is lesz-e velünk kompatibilis kisbarát-nagybarát, már megint elölről…

A fiamban BÍZOM – magamban NEM.

Nem volt szükség a tippekre trükkökre praktikákra, hogy felkeltsem az érdeklődését az írás olvasás iránt, még csak nem is zavarta az ezredjére neki feltett „Várod már az iskolát?” kérdés (engem már igencsak), az óvoda nyitott kapuja miatt ő a barátok miatt sem aggódik, akikkel így is úgy találkoztunk a nyáron is, széles mosollyal büszkén cipelte be a kapun és fel a lépcsőn a táskáját, az első sorban kapott helyet egy másik kisfiú mellett és és és…

Idáig tartott, hogy ne konyuljon le megint a szám csücske, de hát dolog van, mert ő akar menni erre és arra a különórára, én számolhatok egyszerre a tárcám tartalma mellett az ő (azért véges kis) energiáival is mellésakkozva a munkám és egyéb HTB dolgaim, de legalább úgy fekszem le ma éjjel is, hogy „Bezzegék vagyunk” és hát, na, a tudat, hogy valakinek pont mi vagyunk a „bezzegék” ez engem speciel vigasztal, szóval köszi-puszi-hasonlókat-nektek-is…

(Az arlettes írók szeptemberéről itt olvashattok.)

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.