Gyerekkorom óta értetlenül álltam a jelenség előtt.

• Miért kérdezik meg, mit gondolok? Ha elmondom nem értik vagy nem akarják hallani.
• Miért nem azt mondjuk, amit gondolunk? Kit akarunk becsapni ezzel? Önmagunkat vagy a másikat?
• Miért nem engedett nőként az őszinteség? Miért csak a bájos mosoly, a kedves arc és az elfogadás a nőies? Miért nem érthetek egyet? Miért kell kedvesnek tűnnöm, ha nem vagyok az?
• Nekünk, nőknek, miért egymáshoz szólnunk is csak így lehet: felszínesen, negédesen, bűbájosan? S, cserébe, eszközünk lehet a hátbatámadás, az intrika, az alattomos módszerek a nyílt csaták helyett.

Azóta megértettem: az őszinteség nem egyenlő a kegyetlenséggel, a realitás nem azonos a kíméletlenséggel. Szerethetek, de ez nem tehet feláldozhatóvá. Senki sem kényszeríthet rá, hogy fejet hajtsak, ha úgy érzem, igazságtalan a döntés. Végre hű merek lenni önmagamhoz, az elveimhez.

“Egy idő után megtanulod a finom különbséget a között, hogy egymás kezét fogjuk vagy magunkhoz láncolunk egy lelket….
Elfogadod, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget:
egy felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével…
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,  mert a holnap talaja túl ingatag …”
(Veronica A. Shoffstall)

Támogatnád a munkámat?

• Oszd meg az írásainkat.
• Tedd le Te is a kedves lány álarcát, s állj ki magadért. Másokért. Elveidért akár.
• Gyere és írj Te is.

Bármelyiket válaszd is, köszönöm.

Barátsággal

Arlette