“A HÁZASSÁG RABSÁG”
Nem vagyok nagy esküvőre járó. Párszor azért kipróbáltam, köztük egy sajátot is. Nem lettem meggyőzve. Valahogy nem az én műfajom. Ha az esküvőmre visszagondolok, legszívesebben átadtam volna valaki másnak a cuccost, hogy tessék, csináld meg helyettem, légyszíves. Utálok szerepelni, utálok középpontban lenni. Főleg, ha muszáj, ha kötelező. Mert amúgy néha van hozzá affinitásom, de csak akkor, ha tudom, hogy a helyzet kényelmes lesz nekem. 🙂
Egy esküvő meg szerintem legkevésbé az arának az. Egyik esetben lásd azért, amiért nekem sem, a másik talán bonyolultabb, mert elképzelhető, hogy az ember lánya több hónapját is beáldozza lila, rózsaszín és egyéb színes ködben lebegve, hogy élete napja tökéletes legyen (itt közben eszembe jutott a Szex és New York film, amikor is Mr. Biget senki meg nem kérdezte, hogy ő tulajdonképpen mit is szeretne). De visszatérve hősnőnkre, ruhák, cipők, bugyik, melltartók, fodrászok, sminkesek, szalvéták, virágok, meghívó- és ültetőkártyák, stb között válogat non-stop…
S a nagy napon valami biztos, hogy nem úgy és nem olyan lesz (sajnálom, de ez tényleg így van, nem én vagyok ennyire magamba roskadt lelkületű), ahogy elképzelte. És akkor jön a görbült száj, elkenődött arcfesték, durcás arc. Szóval WTF? Ez a NAGY NAP?
Nagyjából én is így indulok neki vendégként, hogy végre! újra felöltözhetek csinosan, könnyezhetek szabadon a meghatottságtól, zabálhatok egy jót – inni persze nem, mert a sofőr mindig én vagyok – és titkon reménykedem benne, hogy végre táncos lábaimat is bevethetem.
Esküszöm, én tényleg mindig így indulok el!
Aztán persze befeszülök. A pap hülyeségeket beszél, az anyakönyvezető unalmas és amúgy se hallom, a ruhámban feszengek, a magassarkúban kimegy a bokám. Az ifjú párt messziről csodálhatom csak egész este, a kaja közepes, körülöttem mindenki remekül érzi magát az ikszedik házipálinka után, a zene pedig maga a katasztrófa.
Az utóbbiról én tehetek. Válogatós vagyok zeneileg, nem Lagzi Lajcsin és Fásy Ádámon szocializálódtam. Rendben, beismerem, copfos kislány koromban én is ráztam Dolly Rollra és Első Emeletre, de arra is emlékszem, hogy egy csehországi cseretáborból boldogan jöttem haza a prágai Prior nagyáruházban beszerzett Mozart bakelittel.
Szóval zeneileg széles spektrumon mozgok, de az esküvői bulik kívánalmaihoz nem elég szélesen.
Emiatt a nagy napokat követően újfent beismerem magamnak, hogy az esküvői bulikat nem nekem találták ki. A kényszeredett bájcsevejeket és erőltetett jókedvet ne is említsük…
DE!
ÁMDE!
ÁMBÁR!
Még az én írónikus, cinikus, karcos énem is minden képzeletet felülmúlóan lesöpörte eddigi tételeimet a nyáron és előbújt belőlem az érzelmes.
Muszáj kijelentenem és többször körbefutnom azt a bizonyos katedrálist, mert igenis van esküvő, aminek minden perce élvezhető, átélhető, magamévá tehető – nem, nem én mentem újra férjhez -, és ha újra lány lehetnék, álmodozhatnék hasonlóról.
Ehhez azonban kivételes státuszba kellett kerülnöm. Felkért, hivatalos fotós lettem. Gázsival, elvárásokkal, felelősséggel. Minden percét imádtam! Mert a pár annak a napnak minden percét felszabadultan élte meg. Pedig reggel, a távolsági buszon ülve, dátumilag a nyár közepén, inkább egy novemberi esős, utálatos napnak tűnt. Kinek van kedve ilyenkor örömködni?
Nekik volt. Alma nem csinált belőle problémát, hogy a kerti szertartás szóba se jöhet. Nem hisztizett, nem nyafogott. És ez engem is megnyugtatott.
A hotelszobát ágyastól, mindenestül felforgattuk és egy varázslatos budoárt rendeztünk be. Pezsgőztünk – végre nem vezettem! -, nagyokat röhögtünk, tette mindenki a dolgát. A sminkes-fodrász fiú sminkelt, fodrászkodott; az ara ezt nyugodtan és pezsgőzve tűrte, én meg fotóztam.
Pillanatokat, érzéseket, benyomásokat. És azokról folyamatosan csak az jött le, hogy ez a két ember minden ízében szereti egymást, élveznek minden pillanatot egymással. És emiatt lazán át is lépnek olyan problémán, hogy a megálmodott kerti szertartás helyett rögtönözni kell valami mást.
Giccsesen hangzik, de egy szerelem esküvőn vehettem részt – egészen közelről szemlélve. Úgy gondolom, hogy csak egy fotósnak adatik meg ennyire közel kerülni ezekhez az intim és nagyon finom pillanatokhoz. Legalábbis nekem, mint hivatalos fotósnak, első alkalommal megadatott.
Az már csak a non plus ultra, hogy az időjárási körülmények miatt egy pici kastélyba “szorult” be a szertartás, de kívánni se lehetett volna meghittebb helyszínt és romantikusabb díszletet.
Pedig nem volt semmi kirívóan habos-babos erőltetett, csak egyszerű, szép és meghitt.
Ahogy mindig is elképzeltem.
Utóirat: Bizony könnyezhettem is a szertartás alatt, csak közben lógott a fejemről egy GoPro – amiért kissé morcos voltam, mert nem voltam rá felkészülve -, kúsztam ide-oda a marha nehéz géppel, és persze a fél násznép rajtam röhögött. Mint utólag kiderült, az ara is, de visszafogta magát.
A csoportkép elkészítésénél magamat tettem meg központtá és instruáltam a kissé már éhes és szomjas násznépet. Szerencsére nem volt nagy morgás és nagyjából mindenki képes volt vigyorogni is rám.
Bevallom, a tánc most is elmaradt, de egyáltalán nem bántam. 🙂
(Clothyld írása)
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
