Európa, de itt hagynálak!

Bulinegyed a belvárosban. Jönnek szembe a fiatalok, megállapíthatatlan nemekkel és kapcsolati kötödéseikkel. Lányok párban. Értsd, szerelemes párban. Hosszú combú svéd bombázó, távol-keleti lányok, közben a mexikói tapas bar előtt cigaretta szünetét töltve az itthon maradt vendéglátós srácok röhögnek fennhangon.

Közben start-upéknál jól öltözött fiatalok várják beszállókártyáikkal járataikat, hogy átszelve a kontinenst céges konferenciájukon adjanak számot tudásukról, s tegyék közkinccsé azt egymás közt. A huszonévesek. A tudásukat. Amiért érdemes őket reptetni országok közt.

Amikor azt hisszük, Európa legnagyobb problémája a jövőben a migráció lesz, nem akarunk észrevenni dolgokat. Azt, hogy amit évtizedekkel korábban csak a perverz francia vígjátékokban röhögtünk ki, az lassan az életünk szerves részévé válik.

A patchwork család, ahol a vacsoraasztalnál ott ül az afrikai vőlegény és az asszony volt férjének jelenlegi szeretője is. Az otthon, ami egy hostelhez hasonlít leginkább, szállóvendégeit tekintve. Ahol a család legnagyobb becsben tartott tagja már egy kutya. Nem a gyerek mellett, helyett.

Európa nem tud mit kezdeni a tudással, amivel a történelem béklyózta meg. A korábbi forgatókönyvek ismeretében retteg attól, ami korábban már bekövetkezett és közben úgy próbál új utakat találni, hogy el sem mer rajtuk indulni. Vagy tehetetlenségében elfogadja mindazt értékként, amire korábban határozottan mondott nemet: válás, abortusz, melegházasság, vallási sokszínűség.

Annyira vágynék néha azokra a helyekre, ahol még ismeretlen számomra az ottani rossz. Az oxigénhiányos tibeti állapotba, ahol az éhezés és semmittevés együtt hozza azt az örömöt, amit a jelenben értelmetlenül létezés adhat. Vagy Fegyencföldére, Ausztráliába, ahol az élhetetlen éghajlat, a rohadt sok halálos mérgű állat mellett végre nem várnának magvas gondolatok. Esetleg az amerikai kontinens belsejébe, ahol megállt az idő, ahol a rasszizmus ugyanúgy él és virágzik, mintha nem teltek volna el évtizedek azóta. Ahol a trágyaszállító pick-up, a kockásinges favágó és a szöszke, helyes westerncsizmás asszonyka kötényébe kapaszkodó pulyákkal még mindig valóság.

Európa múltja minden itt élő és gondolkodó emberre lerakhatatlan terheket tett. Azt hiszem, nem véletlenül készülünk kihalni. Talán valóban lejárt az ideje ennek a prototípusnak. Az is lehet, hogy bár nem tűnik fel nekünk, de lassan a fehér ember skanzenjévé kezdünk válni a világban. Egy letűnt világ utolsó emlékeivé.

Ha elhagyjuk Európát elvegyülünk és megszűnünk. Ha pedig itt maradunk, a saját múltunk fog minket felemészteni. Mint a régi jó belterjes királyi családokban, ahol a halmozódó genetikai defektek szellemi és testi fogyatékossá tették utódaikat.

Nézegetem a térképet, a bőröndöt és azon gondolkodom, van-e választás. Igazából van-e? Lerakhatom-e azt, amit József Attila, Ady Endre, az össze búvalb..szott költőnk, a Himnuszunk, a családi fényképalbum hiányzó nagyszülői szálai adtak?

Arlette M

"Az élet, mit élek- enyém!" COO- gondolkoding. Felöltözve is ember. Komfortzónátlanítva.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.