Aki ismeri a tanmesét, az ugorja át ezt a bekezdést. A történetről, ami a hazug, túlzó, rémhírterjesztő magatartást állítja pellengérre. Figyelmeztet, hogy ha ok nélkül riadalmat kelt valaki, ne csodálkozzon, ha már akkor sem veszi senki komolyan, amikor valóban baj van.
Az elmúlt két hétben másodszor kerültem bombariadóba. A helyszín mindkét esetben egy zsúfolt bevásárlóközpont.
Első alkalommal váratlanul közölte velünk a hangosbemondó, hogy az épület egyik szárnyát lezárták és elkezdték a kiürítést. Pillanatokon belül egy zászlóalj rendőr is megjelent, akik kettesével sétálgattak és nézelődtek közöttünk. Végül kihúzták azt a bizonyos sárga-fekete szalagot a folyosó közepén. A szalag egyik oldaláról kiterelték a népet, de a másik oldalán ugyanúgy folyt az élet, mintha mi sem történ volna.
Ráértem nézelődni és nem kis meglepetésemre, senki nem esett pánikba. Nyugodtan ették tovább a hamburgert, nyomkodták a telefonjukat (megjegyzem egy percen belül fönt volt a közösségi médián, hogy „Bombariadó a …..ban”), vásárolgattak, sminkeltek vagy csókolóztak, egyszóval a legtöbben még csak föl se néztek a „riasztás” hallatán.
Ami még furcsább volt, hogy a rendőrökön sem láttam, hogy valódi akcióban lettek volna. Zsebre dugott kézzel, tétován és a szervezettség legkisebb jele nélkül sétáltak a tömegben, időnként a rádióba beszélve, látszólag valami tevékenységet imitálva. Abba nem is merek belegondolni, hogy ez az egész mennyi adóforintunkba került. Aztán néhány perc múlva az egész ügy véget ért, szalagok le, rendőrök el, sorompók újra működtek. Mintha mi sem történt volna.
Ma ugyanez megismétlődött pepitában.
Elgondolkoztam, hogy ha valóban baj lenne és egy bomba felrobbanhatna, vajon az elválasztó szalag megvédené az ott ücsörgőket? Vagy akkor miről is szólt ez az egész?
Egy ismerősöm ezt rezignáltan csak úgy kommentálta. „Azt hiszem én mosolyogva fogok felrobbanni, ha egyszer tényleg…” Végül is nézhetjük ennek a jó oldalát is, hisz az egész egy vicc.
Ami már kevésbé biztató, hogy a rémhírre rémhírrel is lehet reagálni. Nálunk az iskolában terjed egy pletyka, hogy a gyerekeknek testnevelés helyett vívást, lövészetet és harcművészetet fognak oktatni. Ha pletyka, akkor jó (?).
Ha komoly ez az agyrém, akkor sem érint közvetlenül bennünket, mert addigra már kikerül a fiam a közoktatásból. Eleget küzdök az erőszakos játékokkal szemben és próbálom ellensúlyozni a mindenhonnan ömlő agresszivitást. Nem akarom még ezt is besorolni az amúgy is egyre növekvő számú témába, amiben nem értek egyet az oktatás alapelveivel.
Viszont nem fest túl biztató képet a jövőről.
(mézes keserűcsokoládé írása)
Írj, ha Te is úgy érzed segít az írás. Akár Neked, akár az olvasóknak. Vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
