Kislánya szemébe nézve – véletlen találkozás volt – mintha csak ő nézett volna vissza rám. Hiába hajtogattam magamnak, az ő helye a felesége mellett van, nem voltam meggyőző a magam számára. Mindent bevetettem, hogy leválasszam a családjáról, a legapróbb, ócska trükköktől kezdve a nagy, szégyenletes lépésekig. Nem voltak számomra a neje és a gyerekei többek, mint problémaforrások, mint kellemetlen kis kullancsok a boldogságom útjában.
Nem akarom porlasztani a felelősséget. De egyértelműen, a férfi mindent megtett annak érdekében, hogy azt higgyem a családja számára csak egy statisztikai tény, egy kötelező mutatvány. Soha, egyetlen pillanatig nem beszélt róluk. Arról, hogy mennyire szüksége van rá ezeknek a kisembereknek..
Nem volt apám. Nem tudhattam, milyen érzés, ha van, így nem volt nehéz elhinnem, hogy az apa nem jelent semmit a családban. Se akkor, ha van se akkor, ha nincs. Nem éreztem, hogy veszítene vele valaki, ha eljön tőlük.
A feleséget nem sajnáltam. Azt gondoltam, “kövér, erőszakos és elhanyagolt, miért szeretné bárki”. Ebben a hitemben az ember minden alkalommal megerősített. Hogy köztük semmi sincs, az egy ágyban alvás oka kizárólag a gyerek és a szokás.
Küzdöttem minden erőmmel. Az összes programot, amikor sikerült megoldanom a “házon kívüli éjszakát” sikerként könyveltem el, ami egy lépéssel közelebb hoz a várva várt sikerhez. Minden percet, amit velem töltött a család helyett megnyert ütközetnek éreztem. Azt vártam, ő is rájön: végre értékeli valaki a nagyságát, különlegességét, s otthagyja az érdemteleneket.
Nem tette. Évek teltek el a nélkül, hogy bármi történt volna.
Aztán jött valaki, akivel együtt járt a nyugalom, amikor végre nem kellett a telefont bámulni, mikor hív, hogy végre ugorjak. De az új sosem tudott kilépni az előző szerelem árnyékából. Az összehasonlításból, a titkon reménykedésből, hogy csak félresiklott valami. Egy aprócska élet néhány hetesen – ma már biztos vagyok benne, ezért – nem maradhatott velem.
Büntetésből? Nem tudom.
Nem magamat sajnálom. Nem is őt. A többieket, akik akaratunkon kívül váltak részeseivé ennek a történetnek. Elsősorban a gyerekeket. Hiába tudom ma már, érett fejjel a szeretői viszonyban nincsenek nyertesek csak vesztesek. Akik pedig a legkitörölhetetlenebb fájdalmakat kapják épp azok, akik semmiről sem tehettek: a gyerekek.
Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot. Ha szívesen írnál magazinunkba, ha érdekel az újságírás, köztünk a helyed. Arlette
