Soha nem gondoltam, hogy valaha is lesz dolgom a zöld szemű szörnnyel, főleg már 40 +-an. De ahogy mondani szokták, az élet írja a legjobb forgatókönyvet. Amúgy meg mindig azt éreztem a 20 évnyi házasságom alatt, hogy megbízik bennem a férjem és soha, egyszer nem merült fel, nem mutatta jelét ennek az érzésnek. Így meglepetésként ért, amikor felfortyanva vette tudomásul, hogy az általam már sokat emlegetett Laci kollégámat is el kéne vinni velem együtt az év végi céges buliba. Izgatott készülődésemet lassan-lassan a düh váltotta fel és hirtelen kanyarral úgy döntöttem, nem kell minket elvinni, tudok én vezetni, beültem az autóba és összeszedtem a munkatársaimat. Természetesen a bulin nem történt semmi, mert mi is történhetne egy kisváros kis cégénél, ahol tisztességes családapák és – anyák dolgoznak a családbarát kormány árnyékában. A legnagyobb izgalom akkor ért az est folyamán, amikor a modern kor vívmányának hála a mobiltelefonok segítségével olyan számot találtunk, mint a „Chery, chery lady”.

Mondanom sem kell, hogy önfeledten roptuk bármire, akárki akármilyen zeneszámot talált. Kettőig bírtuk és utána jött a nagy kérdés, ki mivel és hogy jut haza. Laci kollégámmal eldöntöttük, hogy mi – természetesen néhány pohárnyi alkohol mellett is – simán megtesszük azt a mintegy 10 km-nyi távolságot. Így a város központjáig kollégám, utána meg én vezettem – szánom, bánom bűnömet – de tényleg lassan és óvatosan mentem. Másnap párommal megbeszéltük a történteket és elismerte – hogy bár úriember módjára mindig visszafogta magát – nagyon sokszor volt féltékeny.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel erről a féltékenységről nem tudtam, én közvetlen voltam/vagyok minden körülöttem „legyeskedő” férfivel és gyakran provokatív képeket is felraktam magamról a facebookra, mert kíváncsi voltam, hogy reagálják le az emberek. A legjobb ismerőseim természetesen ismertek annyira, hogy felismerjék a poént, a többiek meg nem mertek szólni, az meg kit is érdekel. Amúgy is megválogatom az ismerőseimet, akik a köreimből kerülnek ki, így eddig nem is volt problémám a hozzászólásokból.

De most, mit hoz az élet, az egyik régi ismerősömmel közösen készített tavalyi kép alá kommentelget egy Orsós Erzsébet nevű hölgyemény. Olyanokat ír, hogy ki ez a p…csa. (Hú, én így nem kommunikálok, így még leírni is kellemetlen nekem, de hogy érezzétek a megdöbbenésemet!) Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy ezt én is kérdezhetném, mert azt tudom Janiról, hogy a szakítását követően most ismét párt keres és volt már számtalan próbálkozása, de hogy ilyen szintekre ereszkedett le, arra nem igen számítottam.

De aztán erőt vettem magamon és magam sem ereszkedtem le erre a szintre.

Hogy mi ebből a tanulság? A féltékenység mindig az adott ember bizonytalanságának a kivetítése. Ha mi nem bízunk magunkban, ha mi nem tartjuk magunkat eléggé szerethetőnek, az még nem azt jelenti, hogy a másik is így gondolja. S ha oktalanul vetítjük ki a mi minden alapot nélkülöző érzéseinket, az előbb vethet véget egy kapcsolatnak, mint bármi más.

Egy kapcsolatnak a bizalmon, egymás elfogadásán kell alapulnia és nem a félelmeken, nem a kontrollon. Bizonytalanságainkra magunknak, magunkban, vagy szakember segítségével kell választ kapnunk, mert a párunk jobb esetben szintén egy önálló, saját identitással rendelkező személy. A szeretet pedig nem kisajátítás, nem saját akaratunk beteljesítése; hanem annak vállalása, hogy szeretettemmel hozzájárulok a másik ember boldogságához és kiteljesedéséhez.