“BOLDOGSÁGOT NEM LEHET PÉNZÉRT VENNI”

Bíztunk az emberiség gyengébb, szebbik nemének elnyomott álmában, az egyenlőségben, igazságosságban. Csak éppenséggel senki nem számolt az élet sokszínűségével, főleg nem magával, az emberi természettel.  Ahol semmi nem az, aminek látszik, legalábbis nem minden az.

Jobbnak látjuk becsukni a szemet. Bújni a közösségi oldalakat, a világháló jobbnál jobb női oldalait. Életút tanácsadók blogjait böngészni, hogy minél többet tudjunk meg a női egyenjogúságról,  minél inkább higgyünk egy általunk elképzelt álomvilágban.

Egyre több önjelölt mindentudó, egyre durvább hangnemben írja elő, mit kell tenni és hogyan kell egy független nőnek élnie (?!). Egyre többször azt olvassuk, hogy a férfi a zavaró tényező a nő jogos vágyának megfogalmazásában, ami az önállósodás utáni sóvárgás.

 Ezért aztán szépen lassan önmagunk ellen fordulunk. Igen, önmagunk ellen.

Felismerni, hogy az emancipáció társ, eszköz, ami megadhatja a kellő tiszteletet, bátorság kell, tudás. Senkit nem bántani akarok, egyéni véleményem! Amikor emberileg egyenlők vagyunk, se felfele nézni, se pedig lenézni nem kell. Ha valaki úgy érez, hogy gondoskodni szeret, úgy látja élete értemét, úgy akar nőként megvalósulni, az ő döntése, legyen. Az is, ha a társadalom javára szeretné szerzett tudását átadni, hasznossá tenni, akkor úgy legyen. Ugyanúgy honorálva akár nő vagy férfi! Sőt még szóvá se téve, hogy férfi vagy nő! Nem vagyok sem bölcs, sem filozófus, de az emancipációt szerető nőként, az a személyes véleményem, hogy lassan de biztosan lejáratjuk annak eszméjét. Megalapozzuk a tuti biztos kettős elnyomást: a kenyérkeresettel, dolgozni látástól vakulásig, a háztartás fenntartásával töltött munkaidő biztosságával. Az „önmegvalósítás” mindenáron, görcsös akarása, a sok emberi játszma mindent elront. Nőket és férfiakat, egyaránt.

Hol van megbújva az ördög, melyik részletében ennek a káosznak, ahova jutottunk?

Még mielőtt szó éri a ház elejét, ki ez a hígagyú, aki ennyi szart összehord, én sem tartásdíjból élek. Nem pénzes válásom volt, és bebizonyítani sem akartam semmit. Egyszerűen kiszakadni abból a sorból, ahol csak a tisztelet hiányzott, birtoklás volt. Egyedül tolom a vállalkozásom, vettem meg az autóm, fizetem a menő helyen levő, menő albérletem.

Lettem a nagyvárosi, emancipált nő. Nem amolyan Carrie Bradshaw.

Csak a „humor” kedvéért: válásom után mertem ismerkedni. Egyikben, nyolc hónapot vergődtem. Mert türelem, ebben a korban csak türelem, mondják a megmondó emberek, „tapasztalt barátosnék”.. Mindenki sérült, idő kell még megnyílik. Hogyne, idő van bőven! Közös program, ha javallottam színház, meg is vettem a jegyeket. A köszönöm szépen elhangzott, na. Nem is egyszer volt ehhez hasonló nyolc hónap alatt. Említettem, hogy adom el a lakásom, mert a válás, anyagi gondok. Ismerős, gondolom nem egyedi eset. Ó, hát ez elkerülte a figyelmét, hogy nekem anyagi gondjaim vannak, mondja a jó ember. Szorít, hogy sikerüljön eladni, még nyár előtt, hogy tudjak elmenni vele nyaralni… Ez lenne az emancipáció? Túl számtalan ilyen és ehhez hasonló viszonyon, csalódáson, amikor kitisztul elméd a sok innen-onnan olvasott, hallott bölcsességtől biztos megkeseredik ember lánya.

Nőként mondom, félelmetesekké tudunk válni, férfiakat kasztráló amazonok kezdünk lenni. Ebben a sorban nem akarok lehajolni a szappanért, sorry.

Én inkább maradok az a csillámpónis szőke, aki még mindig hisz a közösségvállalásban. Abban, hogy vannak örök értékű és érvényű dolgok, hogy két ember kölcsönösen odaadóan, jelentőségteljesen látják egymást, lelkesen vagy ragaszkodóan –mindegy- de egymásnak szentelik magukat.

---

Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette