Fogd rá a nyuszira

A nagytakarítással és ajándékvadászattal nehezített túlélőprogram kellős közepén, miközben kiposztoljuk, mit barkácsoltunk „karira”, felmerül, ha csak egy pillanatra is, hogy mi van, ha a sztori véletlenül igaz? Tegyük félre egy kicsit a vallás kontra ateizmus vitában való elmerülés kéjes élvezetének csábítását, mert az megint csak arról szólna, hogy én mondom a tutit, aki mást mond, az meg agyilag fáradtolaj. Tekintsük most egy pillanatra valósnak a megváltós háttértörténetet.

Miközben szájat biggyesztünk azokra az elvetemültekre, akik már 24-e előtt feldíszítik a fát, sőt néha ki is osztjuk őket, hogy bemocskolják Jézus születésének ünnepét, mert a karácsonyfát csak lakásdekorációnak használják, mi magunk vajon nem? Mi köze Jézusnak a fenyőhöz? Lehet az örökzöld-öröklét jelképpel jönni, csakhogy ilyen alapon bármiről, de tényleg szó szerint bármiről be lehetne bizonyítani, miért kellene feltétlenül a karácsony szimbólumának lennie. Pl. ébresztőóra: mert új korszakra virradt az emberiség, vége a sötétségnek. Folytasd csak bármivel, ami épp a szemedbe ötlik.

Fordítsuk meg, nézzünk empátiából a karácsonyra, mert abból állítólag úgyis jók a nők.
Ha (bármilyen néven és hitrendszerben) én váltottam volna meg a világot, vajon örülnék-e most? Vajon el tudnék-e gyönyörködni abban, mennyi égősorral világítják ki az emberek a házaikat? Vajon azt gondolnám-e, hogy az én emlékezetemre teszik? Tudnék-e szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy csak a szomszéddal akarnak versenyezni? Mi közöm lenne nekem ehhez?

Vajon mit éreznék, ha a születésem ünnepén azt mondanák a gyerekeknek: „Nézd csak, mit hozott neked a Kisnatika? (helyettesítsd be a saját neveddel)” Brrr. Legnagyobb reményünk, hogy a feltámadt Jézusnak nincs gyomra.

Vajon mit éreznék a fa alatt éneklőket hallgatva? Komolyan gondolja bárki is, amit énekel? Milyen szerencsések voltak a pásztorok, hogy pont nekik szólt az angyal, ugye? Mert mi magunk mennyivel méltóbbak lettünk volna, hogy ott lehessünk. Ha most, ma éjjel angyalt látnánk, hasonló üzenettel, vajon elindulnánk-e, valami istállóba, valami szegény családhoz ajándékokkal megrakodva? „Mi lehetett a kajában, hogy ilyet haluzok? Nem kellett volna annyit enni az este. Na jól van, aludjunk tovább…” Egyáltalán ma odafigyelünk, ha valami jó születik? Ott vagyunk segíteni?
„Hogyha volna kis csizmám, Jézuskának odaadnám…” Sokszor hallottam ezt a nótát is, de mezítlábas embertől még soha.

Ha én lennék, örülnék-e vajon, hogy csak a születésem és a halálom körülményein lenne a hangsúly, azokat jó részletesen elmesélik minden évben, de mintha a kettő között nem is léteztem volna?

Egyáltalán így, hétköznapi emberként, örülnék-e, ha a temetésemen csak az hangzana el, hogyan születtem pontosan, és hogyan haltam meg? Szokás az elhunyt tetteit méltatni, nem pedig, hogy hogy jutottak be a szülei a kórházba, a szülőszobán mibe csavarták, ki látogatta meg először, stb. Lenne egy kis felháborodás. Jézus tetteiről milyen ünnepen mesélünk? Mert csak a szenvedésre kíváncsi a nép. Tunkolunk benne, hogyan szenvedett születésekor, meg halálakor. A többi? A tanítások? A változatosság kedvéért mások szeretete, vagy legalább megbecsülése? A szegények, gyengék segítése? Jaj, ugyan már! Biztos megérdemlik! De Betlehemet nézünk a Fő téren, és borzongunk szegény Jézuska körülményein.

Örülnék-e, ha a nevem erre az őrületre használnák fel? Töménytelen étel elpocsékolásával, aminek jó része szemétre kerül. Két percet érő, leszaggatott csomagolópapírból épült hegyekkel, aminek műanyagáért sok-sok évig lesz hálás a környezet. De jár nekünk, kifizettük, meg milyen szépen csillog! Ajándékcunamival elrontott gyerekekkel, akik már soha nem tanulják meg megbecsülni még azt az iphont sem, amit kaptak. Káromkodással, feszültséggel, kötelező körökkel, hitelfelvétellel. Meg a láncait vesztett versengéssel, és mindenki más lesajnálásával. Miközben pont senkinek nem dolga megítélni, hogy a másik mekkora keresztény. Főleg nem külsőségekből.

Azt hiszem, Jézus helyében nem tudnék büszke lenni a megváltottjaimra. És nem hiszem, hogy tetszene, ahogy állítólag engem ünnepelnek. Akkor már mennyivel jobb a kólás télapó. Őt egyszerűen csak nyíltan kihasználjuk, hogy hozzon ajándékot, és még ki is röhögtetjük, ahogy a kéményen mászatjuk be. Nem azzal van a gond, hogy egy „bazi nagy” ünneppel akarjuk feldobni a hideg és sötét telet. Hanem a normálisnak tekintett képmutatással, a hozzá gyártott, de soha komolyan nem vett ideológiával. Boldog és igazabb karácsonyt minden kedves Olvasónak!

Nati

Novák Natália írása, aki a Kökénykunyhó blog szerzője.

Vendég Írók

Itt azoknak a nőknek az írásait olvashatjátok, akik rövidebb ideig, esetleg egy-egy írás erejéig csatlakoztak hozzánk.

1 Hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.