Kissé nyomasztó, hogy egyes embereket mennyire befolyásol az időjárás… Mintha az lenne a katalizátor, ami kihozza belőlük a legrosszabbat, vagy éppenséggel a külső körülmények már annyira irányítanak minket, hogy az április hó és eső darája csak felszínre hozza a bennük lévő házisárkányt, hisztérikát vagy épp köcsög vonásokat? Szerencsétlen véletlen, hogy mióta esik, halmozottan futok bele mások frusztrációjába, rosszindulatába illetve koncepciós sértődésükbe?
Nem tudom, de úgy döntöttem, most akkor teoretikusan nem hagyom magam. Tehát válaszolok a kecskének, a káposztának, sőt, az időjárásnak is! A pusztába kiáltott szó sem a pusztát sérti, hanem maximum az odatévedő juhászt, az üvöltő megkönnyebbül, a puszta meg elbírja. Ergo én megkönnyebbülök, a net meg elbírja – remélem. Meg is győzöm magam hamar: az űrszemétnek is évtizedek kellettek, mire kártékony mennyiség összegyűjt belőle, így ha én kilövök most pár virtuális gorombaságot, kicsi a rakás, hát lesz nekem is szalmaszálam amit a kupac tetejére dobtam mielőtt valaki elővette volna a gyufát (és természetesen a közös felelősség rám is vonatkozik majd, mint netszemetelésben részt vett luvnya, ítélet: akármi).
Szóval, jobbról tiszta, balról tiszta, szabad a gép, gépelnek a mancsok, látom magam előtt (Dumbledore mintájára) ahogy az agybaj vékony fehér cérnája áthúzódik belőlem ebbe a megtöltendő doksiba, később meg visszaolvasható kedv szerint, de addig sem zavar ENGEM már.
Kedves Ismerős, alias magad „Barátnőnek valló hölgy”, jelenlegi – időjárás által befolyásolt – állapotod szerinti „Hisztérika” illetve „Tiszteletbeli Házisárkány”! Ismerlek és ismerni véllek, figyellek és figyelek rád, hallak és meghallgatlak. Ebből kiindulva már két hete érzem, hogy valami van, de legalábbis hogy valami LESZ. Sajnálom, hogy igazam lett, pedig mindent megtettem úgy érzem, hogy a buksidból kibújó gombafelhő ereje legalább az én életembe ne kússzon be, ha már elkerülhetetlenül nyomulóban volt a felszín felé.
Ugyanakkor hiú remény volt ez részemről, hisz amint a jó dolgokat elfogadom valakitől, el kell a rosszakat is, tehát igazán benéztem, bevallom, mikor azt hittem, némi távolság illetve ritkított kapcsolattartás elegendő lesz ahhoz, hogy én ezt megússzam!
Miért is vettem fel a telefont, de ha már egyszer felvettem, miért hagytam, hogy az őszinte gondolatok kibukjanak a számon, mikor nagyon jól tudom, hogy az egyetemes igazságnak jó pár oldala van, és ahonnan te nézed, onnan elfogadhatatlan az én szeletem? Miért nem tudtam csöndben maradni és megint végighallgatni a rendszeres témádat, az elvárt készen számba adott jelszavak skandálásával miért nem töltöttem ki az erre váró szándékos levegővételeid?
Hogy merészeltem azt mondani, hogy engem a te problémád, vagyis, ez konkrétan, egész egyszerűen nem érint, ha már egyszer annyira feltúráztad magad, mikor tudhattam volna, hogy az objektív és diplomatikusan tartózkodó válasz a te tomboló haragodat inkább szítja, mintsem lehűtené? Hogy merészeltem ellent mondani a te élettapasztalatodnak, miszerint az imádság segít és a Jóisten velem van, még ha nem is hiszek benne? Miért nem vagyok képes egyetérteni azzal este kilenckor, lefekvés előtt, hogy a feketék nem véletlen voltak rabszolgák, miért nem hívom én is gyerekem üvöltve migránsnak, ha nem pakol el maga után, és miért szeretnék mégis az Európai Unió polgára maradni, hát tényleg ennyire nem vagyok magyar, de tán még anya se akkor?
És miért nincs időm épp beszélni, vagy meghallgatni téged, ha a csörgés pillanatába azon gondolkodom, hívjam-e az ügyeletet családtagomért aggódva, DE HÁT egy JÓ barátnő ilyenkor IS meghallgat és türelmesen BÓLOGAT, tudomásul véve és elismerve, a Te Édesanyád akkor is rosszabbul van..?
Igen, épp akkor, mikor azért is mondod a fityisznyi faszságod megállíthatatlanul a telefonba, mikor nyomulsz befelé a kapunkon pedig látod hogy málhás szamárként munkából vásárlásból ABBAN A PILLANATBAN értem haza, de neked cigizhetnéked van, és elnézed, hogy megpakolva meghallgatlak amíg fújod a füstöt majd ki is kísérlek, nehogy megbántódj.
Kijelentem, merészelem leírni, hogy szabályosan megkönnyebbültem, hogy megsértődtél tegnap este! Pár pillanatig bűntudatom volt, hogy megmondtam kerek perec, EZ NEM AZ az időpont, mikor nekem időm van az általad kizárólagosan preferált programon részt venni, nevén nevezve a nyilvánvalót, amit mindenki tud, te is csak te még mindig tagadod.
Bűntudatom volt, hogy inkább hallgattam arról, hogy elmentem tüntetni, és inkább csak úgy jeleztem egyet nem értésem, hogy nem nevettem a rasszista vicceden, valamint egyszer egyszer megjegyeztem pár optimista mondatot, ami természetesen a te predesztinált dührohamod csak kitolta, ám el nem nyomta.
IGEN, megkönnyebbültem, hogy a szokásos sohatöbbetnembeszélünk stílust nyomtad, persze sms-ben. Igen, ismerlek, mert NEM válaszoltam, tudván, az ilyenkor nálad olaj a tűzre, már ha elolvasod egyáltalán nem pedig olvasatlanul kitörlöd az üzenetem, hogy nyoma se legyen, mikor ilyened van –nyilván, amit nem látunk, az nincs is… Még most sem válaszolok, hogy meggondoltad magad, szintén sms-ben, mert FOGALMAM sincs, szükségem van-e nekem egy ilyen barátra, illetve nem szeretnék versenyezni, kinek van rosszabbul kije és miért.
Emlékeztetem magam arra, hogy nekem nem volt gond, mikor két hétig nem voltál elérhető, s bízom benne, ha én ennyi ideig ugyanígy teszek, akkor egyrészt lecsillapodnak az indulatok, ami MOST MÁR bennem IS dúlnak, másrészt te is átgondolhatod, hajlandó vagy-e néha mást is meghallgatni illetve újra kinyitni a füled-lelked és támogatni azt, akinek annyira szívesen hirdeted barátságát…
Szeretettel. Katie A
