…azaz a csökkenő határhaszon elve. Kis közgazdaságtani kitérő… A közgazdaságtanban határhaszonnak hívják azt, amikor minden újabb jószágegység elfogyasztása csökkenő összhaszon változást eredményez. A fogyasztással ugyanis mindig valamilyen felmerült szükséglet kielégítése a cél. A(z el)fogyasztás a felmerült szükséglet csökkentését eredményezi, így a mennyiség növelésével a következő egység elfogyasztása egyre kevésbé elégíti ki a szükségletet, ezért csökken a határhaszon.

Okos ember volt ez a Gossen, de azért az nem teljesen normális, hogy egy szerelmi csalódással kapcsolatban az ő egyik törvénye a legjobb hasonlat, ami eszembe jut…

Hányingerem van. Nem érzem jól magam. A szívem szétreped, úgy érzem, gyógyíthatatlan ez az állapot. Hiába is mennék orvoshoz, semmilyen gyógyszer nem gyógyítja ezt, csak a felejtés, ahhoz viszont idő kell és azt pedig nem adják receptre…

Nemrég még szép voltam, vonzó, zsenge és ellenállhatatlan, most pedig követelőző, ellenséges, féltékeny és egy kielégíthetetlen hárpia. Utálom az új énemet. Nem tetszek magamnak. Utálom, hogy több kell, mint amennyi van, vagy amennyit adni tudsz, utálom, hogy képtelenek vagyunk megtalálni együtt a boldogságot. Utálom, hogy csak nélküled vagyok erős, veled pedig teljes szélcsendben is elszálló, törékeny bóbita. Olyan bóbita szeretnék lenni, aki tovaszállásának is értelme van.

De az enyémnek nincs. Bármit teszek is, hidegen hagy téged. Kétségbeesetten el akartam fogadni az elfogadhatatlant, hogy nem kellek, de nem ment. Most se megy. Nem is fog, de a realitás attól még nem változik. Az a szó, amit annyiszor látni és hallani – S Z E R E T L E K ! – nem csak, hogy elcsépelt, de senkit sem érdekel. Téged biztos nem. Elfogadom, el kell fogadnom. És be kell ismernem, hogy mindaz, amit adni akartam, önzés volt a lehető legnyersebb értelemben. Adni, adni és adni. Úgy is, ha nem kérik, akkor is, ha nem kell. Mit? Akármit. Mindent. Mindenemet.

De be kell látnom, hogy ez neked megterhelő és nem kell. Egy púp a hátadon. Egy pattanás az arcodon, ami egy darabig piros és feszít, utána meg olyan, mintha soha nem lett volna ott. És én nem akarok az a púp lenni. Akkor inkább senkid sem leszek. Régi szép emlékek, bolondos érzések, lopott csókolózások kapualjakban, titkon váltott nem is villámgyors, hanem hangsebességű üzenetek? Kukába velük! Fáj? Persze, hogy fáj. Sajnálom, de már nem fejlődök általuk, már nem építkezek belőlük, belőlünk, úgyhogy elhagylak. Nem, nem rendezek jelenetet, megígérem, hogy nem csapok be egy ajtót se hangosan, pedig óh, Istenem de imádom is azt… Olyan halkan és félénken fogok eltűnni az életedből, hogy észre se fogod venni. Eddig se vetted észre, hogy itt vagyok, ezután se fog feltűnni, hogy már nem. De hű maradok magamhoz és tovább keresem fejlődésem útját. Valaha az voltál, de már nem. Légy jó! Holnap találkozunk! 😉 (tudod, mondtam, hogy nem fogod észrevenni… :)))