Azt a szót, hogy „anyaszomorító” mindenki ismeri. Jelentése: a gyerek, aki viselkedésével szégyent hoz a családra, mély bánatot okozva ezzel az mindenkinek – főleg ugye az Édesanyjának.

Benne van a szótárban. Le lehet fordítani minden nyelvre.

Lassan 33 év keserű tapasztalata azt mutatja azonban, hogy jelentős hiány tátong a szótárban. Nincs benne a „gyerekszomorító” kifejezés. Pedig kéne, hogy ott legyen.

Mert hogy máshogy tudnánk nevezni azokat a szülőket, akik viselkedésükkel képesek arcpirító szégyent hozni a gyerekeikre? Vagy azokat, akik önsors rontó életvitelükkel állandó gyomorideget és szívfacsaró fájdalmat okoznak nekik?

Hogy hívjuk azokat a szülőket, akik úgy érzik, életük nyomorúságos terheit igenis normális dolog a gyerekeik vállára pakolni, akkor is, ha nyomja azt már saját életük súlya? Akik nem gondolják problémának, hogy olyan embertől várjanak megoldást a saját sz.rjaikra, – amiket amúgy meg se akarnak oldani – akire amúgy meg nem hallgatnak, és aki csak frusztráltan és kétségbeesve nézi, hogy sehogy sem tud segíteni?

Hogy hívjuk azokat, akik semmibe vesznek, akik pénzen próbálják megvenni a jó viszonyt, akik irigyen nézik fiuk/lányuk sikereit, akik állandó feszültséget tartanak fenn a rokonok, a házastársuk között és ezzel mérgezik a családi kapcsolatokat?

Ebben a korban az ember már többnyire szülő is, és még gyereke is valakiknek. Már látja, hogy mi mételyez, már lassan felfogja, hogy milyen színjátékok mennek – mert a lemez mindig ugyanaz a „gyerekszomorítók” esetében. Időről időre felrakják, vagy pörgetik egyfolytában.

Amíg meg nem halnak.  És akkor majd fel lehet lélegezni. Addig meg dolgozni azon, hogy a saját gyerekeinknek ne kelljen miattunk szomorúnak lenni.

N.