Gyökértelenül – egyedül a nagyvilágban

Amint felmerült a téma, hogy a mai fiatalok és/vagy harmincas, negyvenes korosztály akár, külföldre megy boldogulni, eszembe jutott sok minden, ami ezzel kapcsolatos: milyen is a kultúrsokk, a jetlag, amikor minden új, és az ember kiszakad egy az egyben a környezetéből…

Vajon van-e kapcsolat a gyerekvállalási kedv és a keresetünk között, hogy hol élünk és milyen jövőre számítunk, avagy nincs?

Mára Bert Hellinger szemléletmódja egész Európa szerte elismert, az ún. Hellinger féle családállítás formájában. Itthon Angster Mária foglalkozik vele talán a legrégebb óta (én magam 2007-ben vettem részt nála egy ilyen két napos állításon). Az elmélet illetve a módszer lényege (amely pszichoanalízis, hipnózis, tranzakció analízis és családterápia módszereit egyesíti), hogy létezik a „családlélek”, mint egy fajta energiamező: ennek sérülése lelki illetve testi problémákhoz vezet.

Három alaptörvénye van:

a) az odatartozás joga

b) a hely törvénye

c) a kiegyenlítődés törvénye.

Tehát bármelyik sérülése esetén ez a mező is torzul és következményekkel jár minden résztvevő életére. Ám ne csak abból induljunk ki, hogy mi az, amit önként teszünk, hanem abból is, amit a külső körülmények ránk kényszeríthetnek!

Vissza a „gyökértelenséghez”, avagy a kiszakadáshoz. Külföldi tanulmányaim során, aminek kizárólag az én döntésemhez volt köze, saját bőrömön tapasztaltam jó pár dolgot. Először is, ott volt az akkoriban sokat emlegetett „kultúrsokk”. Senki a környezetemben NEM beszélt magyarul. Sőt, teljesen mások voltak a szokások, az ételek, a környezet maga – még ha faluból faluba is mentem! Alig volt oxigén a levegőben a magasság miatt, vörös kő illetve föld és fenyőfaerdő borította táj, nagycsaládos környezet, mégis monumentális iskola ezer főnyi diákkal, tehát konkrétan MINDEN más volt! Megfejelve a 8 órás különbséggel, de ez már igazán apróság volt…

Itt és itt először éreztem át, hogy én vagyok a „kisebbség”, a csóró kelet európai, aki nem borotválta (akkor még) a hónalját, makogott a nyelvükön, kifeszítette a magyar zászlót az egy négyzetméternyi szabad falfelületen… Egyszóval, minden magyarságom egy óceánon TÚL kapott jelentőséget!

Viszont körülbelül 10 hónap alatt annyira átálltam, hogy már az új nyelven álmodtam (hogy a Margit hídról nézem a kilátást), senki meg nem mondta volna, hogy nem vagyok odavaló mégse, átvettem mindent, beilleszkedtem, igen. MERT NEM VOLT VÁLASZTÁSOM!
Mikor hazajöttem, egy másik ember jött haza… Álltak a szüleim az ágyam fölött, mikor visszaállóban voltam a jet lagből (abból bizonyos 8 órányi különbségből) és mikor felpillantottam rájuk, nem magyarul szólaltam meg! Nem volt elég, hogy odafelé is iszonyat sok energiámba telt az alkalmazkodás és a szokások megismerése (gyakran bizony saját bőrön utólag!), visszatérve meg kellett küzdenem ismét a „helyemért a saját családomban”, a lelkiismeret furdalással, hogy nekem (úgy éreztem) lett MÉG EGY anyám és apám abban a távoli országban és húgaim is vannak már, illetve jöttek az ellenséges megjegyzések, a kényszerből felvett új hanglejtés „sznobul” hangzott magyarul, a szobám megszűnt, senkit nem érdekelt, hogy leérettségiztem OTT és itthon meg megyek tovább…

Nem volt nehéz ezek után a továbbtanulásomat a nagyvárosban folytatni. Az otthonom nagyobb mértékben űzött el mindezek UTÁN, mint marasztalt volna… Így alakult, hogy több mint egy évtizedet a nagyjából mindenkinek mindegy magyar fővárosban töltöttem, ugyanígy a tömegbe olvadva, ugyanígy új körre bukkanva. Akkor már azt is mondogattam, hogy a „választott barátok a családom”, újabb és újabb pici gyökereket vertem a betonnal borított földbe, és költöztem, költöztem, költöztem…

Talán volt egy pont, mikor már annyira megszoktam, hogy a rabjává váltam, de ha tizenötször nem költöztem, akkor egyszer sem.

Egyedül, másokkal, egyedül de lyukban, mert az olcsó, másokkal és tágasban, mert az meg közel volt mindenhez, stb. Egyetlen egy dologban voltam biztos, akármerre is mentem: én bizony nem szeretnék külföldi férjet (ha tetszik, társat), mindig azzal érvelve, hogy „akarom, hogy tudja, ki volt Frakk!”.

Ha én úgy döntöttem volna, hogy visszamegyek végleg (a lehetőség nyitott volt azért még elég sok mindenkinek, nem úgy, mint most), akkor úgy éreztem volna tényleg és visszavonhatatlanul, hogy nincsenek gyökereim!

A több százezer magyar, aki most külföldön él, nos jó eséllyel hasonlókon mehet keresztül. Talán szerencsésebbek azok, akik magyar párral váltanak országot nagy reményekkel és szép tervekkel a jövőre nézve, hisz ők ott vannak egymásnak, és „ismerik Frakkot”. Akik pedig határokon túli társat választva teszik mindezt, biztos vagyok benne, hogy sokáig szembesülnek a kultúrsokkal nemcsak a környezetükben, de otthonukban, hitvesi ágyukban is.

Az, hogy végül az én gyerekvállalási kedvem egyetlen gyermekre korlátozódik, nos, annak semmi köze nincs sem az anyagiakhoz, sem az országhoz, ahol élünk, sokkal inkább ahhoz, hogy akármennyit is ábrándoztam én magyar férjről/társról, a magyaroknak külföldi maradtam, a külföldieknek pedig magyar. Amolyan hibrid lettem, és mikor ezen terápián részt vettem (lsd fent, Hellinger családállítás), kiderült ez, az, amaz. Mindenkinek másképp válik be ez a fajta probléma megoldás. Tény, hogy nekem jó időre felnyitotta a szemem, mi is az én szerepem a saját családomban, és miért is fontosabbak nekem a vér szerinti kötelékek, mint a szerelem maga, miért hiányzik belőlem az a fajta bizalom, ami egy férfit „társamul emelhetne” (számomra idegen ember felé elképzelhetetlen) vagy fordítva, engem nem kell emelgetni, tisztázódott számomra, hogy az én családom nem oldalra, hanem fölfele meg lefele van…

Egy szó mint száz, a gólya-létem (mármint az állandósult költözés) átalakult, mikor „megjött a gólya”, lassan a hetedik évem taposom egy helyben, a mostani gyökerek vastagabbak ám a falusiaknak városi vagyok, a városiaknak falusi, humánoknak reálos, a reálosoknak humán, punknak túl anyus, anyusnak túl punk, stb. DE!

Azért én azt remélem, hogy életem eltart még ugyanennyi ideig, és a kalandvágy nem csökken(t) bennem, csupán szunnyad – feladatom van, aminek eleget teszek, ám utána, hm, utána, tele vagyok nyitott kérdésekkel, merre tovább… Tény, ami tény: a magyarságom már számít, akárhol is legyek majd, és magyar sírfeliratot szeretnék a legeslegvégén ebben a magyar faluban majd.

Egy korábbi írásunkban nem ekkora távolságot küzdött le. “Csak” vidékről a városba…. Itt olvashatjátok.

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva