Azon a napon, amikor először feküdtél a kiságyadban, minden megváltozott. Ha most kezdeném elölről, már Téged sem mernélek vállalni. Szeretném visszakapni az életem, ami előtted volt!
Mielőtt beköltöztél volna az életembe, minden súlytalan volt, bár akkor, ott, nem úgy éltem meg. Megküzdöttem a magam harcait, gyűjtögettem a pofonokat, pofára estem és felálltam. Néha bele akartam pusztulni a szerelembe, máskor az unalomba. Hol azt éreztem, hegyeket tudnék elhordani, hol pedig azt, a szemetet levinnem is értelmetlen és halálosan fárasztó. Egyetlen dolgot nem éreztem soha: hogy a döntéseimmel másért lennék felelős.
Gyerekkoromban volt kutyám. Szerettem, gondoskodtam róla. Többé- kevésbé. Amikor meghalt, elcsomagoltuk azonnal az összes játékát, kidobtuk a táljait. A fényképeit is csak évek múlva mertem elővenni, de akkor is azon nyomban visszarejtettem a szekrény mélyére. Tudtam kezelni a hiányát, ha nem gondoltam rá. Lehetett nem gondolni rá.
Aztán, egy nap már nem volt üres a kiságyad.
S most itt vagy Te, akiről sosem álmodtam. Aki ellen sokáig kézzel- lábbal tiltakoztam. Nem értettem, miért lenne Rád szükségem. Egyáltalán, bárkinek miért kelletek? Miért nem visztek egyet haza a Föld szerencsétlen pontjáról, ahol annyi van feleslegesen. Miért akarja mindenki a sajátot?
Azóta, nem telik el nap, hogy ne érezném ennek a súlyát. Az összes olyan történetet, ahol a kiságy “lakó nélkülivé vált” azonnal becsukom a monitoromon, az újságban. Nem akarok, nem tudok szembesülni vele….
Miért jöttél? Miért kellett felkavarnod az életemet? Miért nem folyhat minden abban a nyugodt, tét nélküli mederben, amiben korábban?
Minden orvosi vizsgálatom eredményét azóta azzal a félelemmel várom, nem lehet rossz, hisz mi lenne Veled. Nem dönthetem szabadon, hogy nekem ez már nem kell, mert felelősséggel tartozom Feléd. S ez nem a Kis Herceg “megszelídítéses története”. Ez sokkal rosszabb. ÉN döntöttem a létezésedről. ÉN akartam, hogy Te itt nézz rám a hatalmas szemeiddel. Nem szállhatok ki. Soha többet.
Az a súlytalansága az életemnek örökre elveszett, amikor eljöttél hozzám. Sosem tudtam elképzelni, fájhat jobban bármi a saját fájdalmamnál. Most már tudom: az semmi ahhoz képest, ha Neked fáj.
Bár a tudatom tiszta, s azt mondja nem lehet mindent statisztikai tényként kezelni. Nem mondhatok le a második, harmadik gyerekről csak azért, mert azt gondolom, gyerekszámmal nő a statisztikai valószínűsége annak, hogy sérülten szülessen. Hogy elveszítsem. Hogyan tudták vajon a nők korábban túlélni a negyedik, ötödik gyerekük elvesztését is?
Veled együtt beköltözött az életembe egy olyan félelem, ami sosem érintett meg korábban. A következmények mérlegelése nélkül tettem korábban bármit: ültem lóra, vezettem ön és közveszélyesen, kockáztattam a megélhetésem és bármikor azt gondolhattam: ha akarom, ennyi volt.
Amióta Te itt vagy, nem dönthetek szabadon. S bármi, amit döntök, a Te életedre is hatással van. Ebből van már, amivel megtanultam együtt élni. A döntéssel, kik a szüleid, a kis hétköznapjaid érintő dolgokkal. De nem tudok, valószínűleg sosem fogok tudni együtt élni azzal, hogy én vagyok a felelős érted.
S mindezek ellenére, nem kérném vissza az életem, ami előtted volt! Mindent felforgattál, láncokat tettél rám, de soha többet nem tudnék élni ezek nélkül a láncok nélkül. Nélküled..
Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot. Írásaid szívesen látjuk magazinunkban. Arlette
