A szükséges elkerülhetetlen mindent átszövő csereeszköz, ami ahogy telik az idő egyre fontosabbnak látszó szerepet játszik.
Háttér info: kereskedők ivadéka vagyok. Kapcsolatom a pénzzel körülbelül 13 éves koromban lett. Addig nem foglalkoztam vele, nem nagyon volt zsebpénzem, az otthonról csomagolt vajas-kolbászos szendvicset tízóraiztam és a menzai ételt ettem. Anyukám ügyelt rá, hogy olyan boltokba tévedjünk be, ami pénztárcájához szabott volt, így aztán nyugodt szívvel választhattam, meg tudta nekem venni. Pont ezért nem éreztem, hogy ne lenne nekünk, hisz amit kértem, megkaptam. Olyan is előfordult, picit később, hogy mikor Anyukám látta a tönkrement cipőm, elvitt busszal a fővárosba. Együtt korzóztunk a Váci utcában, álmodozva, kirakatokat nézegetve, végül Nike cipővel a szatyrunkban és sütivel (a Jégbüféből) a hasunkban buszoztunk haza. Ekkor kaptam meg osztálytárstól, hogy „kulák”, bár fogalmam sem volt, mit jelent (és szerintem annak a fiúnak sem, aki ezt mondta rám).
Egy szó, mint száz, a szüleim dolgoztak, én tanultam, ez volt a munkamegosztás. Mikor az első munkahelyem meglett, az akkori minimálbért kaptam a napi 8 órás munkáért. Viszont rengeteget tanultam abból, hogy felelősségteljes munkakört kaptam (véleményem szerint) és elkezdtem gondolkodni, hogy ennyit ugyan hogyan lehet beosztani…
Azóta eltelt 16 év. Tapasztaltam a hullámvasutat, sőt, szinte állandósult. Fönn, lenn, fönn, lenn. Eszembe sem jutott takarékoskodni, arra ott volt a magánnyugdíjpénztár. Spóroltam, mikor utazni terveztem, egész találékony az ember, ha van célja, mire is kéne mennyi. Gyűjtöttem az élményeket: síelés, wellness, rafting, tengerpart, egyedül vagy baráti körrel, esetleg munka kiküldetésben, mikor hogy. Amikor úgy alakult, akkor étteremben ettem és megvettem az egyedi tervezésű ruhákat, amikor másképp, akkor maradt a napi 5 szalámis zsömle.
Közben jöttek innen onnan a kérdések, piszkálódások, megjegyzések. Mondd már meg, miből vettél TV-t? Öööö, a fizetésemből. Abból nem tudsz! Vagy ha mégis, akkor ennyivel többet keresel nálam? Vegyél nekem is Bacardi Breezert, kérlek, mert neked jól megy! Oh, ez a kád nagyobb, mint a mienk! Olasz cipő? Neked van ízlésed! Vigyél magaddal, neked van autód! Add nekem a megunt ruháidat, te úgyis veszel újat! Mi az, hogy „csak ekkorka” ajándékot kapok tőled, talán nem szeretsz? Undsoweiterundsofort (ésatöbbiésatöbbi).
Ez a „Mennyibe került?” és „Mennyit keresel?” amivel ki lehet üldözni a világból.
Egykori élettársam fizetését sem tudtam, nem faggattam, mégis mennyi. Az más dolog, hogy véletlen otthagyta az asztalon egyszer a papírt (évek után) és egy pillanat elég volt meglátni az „összeget”. Rengetegnek tűnt az enyémhez képest, ugyanakkor valahogy nem tudta beosztani, akkoriban együtt hullámvasutaztunk. Pluszmunka volt a megoldás egyszer- egyszer, nem vertem nagydobra a részleteket, csak eltűntem pár napra, magyarázkodás nélkül, de akkor meg jött a találgatás, hogy ugyan HOGYAN juthattam pénzhez? Neeeem, nem escort, nem is a szülők vagy hasonló, ám magyarázkodni nem érdemes, ez már akkor világos volt. Legjobb barátnőm a bónuszának mértékét is csak nekem merte elárulni, mert tudta, nem élek vissza vele és hogy keményen megdolgozott érte. A szüleim fizetését sem tudom, a kiadásaikat annál inkább! Szerintük én most is „jól keresek”, szerintem meg nem, de ezen is túl vagyunk.
Hagyjuk a licitálást, ki csóróbb, vagy kinek megy jobban, lécci….
Odáig fajult az örökös faggatózásra a reakcióm mostanra, hogy ha megdicsérik a pulcsim, automatikusan hozzáteszem a köszihez: kétszáz forint volt. Ha azt mondják, milyen jó meleg lehet az a csizma, rávágom: turi. Mikor a fiam van soron, hogy milyen elegáns, jövök a kiárusítás vagy úgy kaptuk szöveggel. Én is ki tudok másokat üldözni a világból! Kimondatlan kérdésre válaszolva csak nem elszégyelli magát a sok kíváncsi? Kimondott kérdésre nem válaszolva pedig csak nem felbőszíti magát a sok kíváncsi?
Az én kérdésem az szokott lenni: „Hol vetted?” vagy „Kivel csináltattad?”, HA nem érzem tolakodásnak és okom van kérdezni: én is szeretnék olyat (információt gyűjtök több helyről egy konkrét dologgal kapcsolatban).
Végül pedig megosztanék egy Nagy Titkot: manapság megengedhetem magamnak, hogy egy évet dolgozzak, aztán pedig egy évet nem. Nem halmozok, hanem megőrzök. A hullámvasút ilyenné alakult, egy év bőven elég, hogy mindent beleadva élvezettel „felkapaszkodjak” utána a következő pedig bőven elég, hogy kipihenjem magam és élvezzem a munkám gyümölcsét… Persze, a kérdéskör lényegében nem változott, csak csomagolásban: Nincs munkád? Oh, szegény. Mikor lesz már munkád? Én akkor lennék büszke rád, ha jól keresnél! Mégis, miből élsz? Miért nem érsz rá hétvégén? Ööööö, dolgozom. De hát akkor pihenni kell! Milyen anya vagy, hogy dolgozol? Hogy gondolod, hogy a munkád miatt nem te viszed orvoshoz a gyerkőcöt, hanem a nagyi?
Szomorkodni nincs értelme sem mérgelődni a tolakodó kérdéseken. Bármit teszünk, megjelennek az önjelölt megjegyzők, kéretlen tanácsadók, arcpirító provokálók, pletykaterjesztők. De ha egyszer nincs közötök hozzá, nem kértem tanácsot, jogom van nem elmondani, a találgatáshoz pedig sok sikert kívánok! Ja igen, és bocs, hogy én is az agyatokra megyek, na, csak nem vagyunk annyira mások, ugye?
Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak gondolataid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden vélemény, gondolat számít. A Tied is!
Arlette
