Hét nap múlva meg fogsz halni…

– hangzik az egyik nagy sikerű horrorfilm maradandó felhívása. De az igazság az, hogy fogalmad sincs, hogy mikor fogsz meghalni. Egyesek részére ez áldás, mások számára átok…

Azt gondolom, hogy nem kell feltétlenül tudni, hogy ez napra pontosan mikor történik meg… Lehet úgy élni, hogy egyszer bekövetkezik és kész. Nem kell rettegésben élni, nem kell, hogy folyamatosan a fejed felett lebegjen, anélkül is lehet tudni, hogy eljön majd az ideje, mindennek a maga ideje. Ettől még lehet teljes életet élni. Elmondom, én hogyan csinálom…

November 1., Halottak napja. A gyerek alszik, csend és nyugalom honol a lakásban, testes vörösbor langyosodik a számban, ölelkezésbe torkolló ölelés-hangulatban, majd hamarosan elégedettséggel és békével jóllakva, önbizalommal telve irány a mellékhelyiség.

Leülök. Hirtelen határozott, szétterjedő fájdalom az alhasban, testem eddig ismeretlen pontján és egyszerre csak sötét foltok jönnek. Rengeteg. Halkan szólok férjemnek, hogy jöjjön. Szemeim összehúzódnak, s ekkor minden eltűnik. Én is eltűnök. Másvilágba megyek, ott, ahol minden ki van merevítve. Egy álomvilág, minden megfontolt és lassú. Nincs gyötrelem és szenvedés.

A következő pillanat azonnal kijózanít. A férjem vizet fröcsköl rám és itatni próbál. Jobban érzem magam, de semmit sem értek. Persze, menjünk ki! – mondom, de a film ismét elszakad, s én újból az álomban vagyok. Ott valami történik, egy mesében vagyok, talán Alíz vagyok, talán más, de biztos, hogy Meseországban. Események vannak, de nem tudok visszaemlékezni. Megáll az idő és minden végtelen lesz. Egyedül vagyok ott, de nem magányosan.

A következő jelenet viszont már egész más: gyenge teljesítményű villanykörte által bevilágított mellékhelyiség, ott térdelek és minden tiszta hányás, a lábam, a padló. De élek és jól vagyok. Érzem az ízeket, szörnyű ízek, de érzem! Olyan rövid időn belül lesz teljesen normális minden, hogy komolyan kételkedek abban, hogy egyáltalán megtörtént-e vagy lehetséges, hogy megőrültem? A lakás ugyanolyan csendes és nyugodt, jól esik a hangulatvilágítás, csak a férjem kérdezgeti percenként, hogy jól vagyok-e.

Nem mer magamra hagyni. Aggódik, fél és félt.

Felhívjuk az ügyeletet és jön egy mentő is. A gondolataim végig cikáznak a mentőben. Gyorsan megyünk, a sötétségben néhol visszaverődik a piros és kék fény, nincs forgalom, élvezem a sebességet. Az éjszaka hátralevő felét a kórházban töltöm megfigyelés alatt.

Egyedül vagyok, de ott már magányos is. És ugyan nem ott éreztem először, de azt éreztem: el tudom engedni az életet! Ha élnem kell, élni fogok, ha nem, akkor nem. Földi pályafutásom egyik legfontosabb tanulsága pont az, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk befolyásolni, de tudni kell megkülönböztetni azoktól, a dolgoktól, amiket viszont tudunk.

Nagyon nehéz különbséget tenni, de rájöttem, hogy sokszor rossz dolgokért harcoltam és sokszor nem harcoltam olyan dolgokért, amelyekért kellett volna. Nekem kell viszont döntenem, mindig nekem kell! Tudom, hogy lehetőséget kaptam, esélyt, hogy folytassam! Folytassam ugyanott, de nem ugyanúgy! Valamin változtatnom kell… Hálás vagyok! Hálás vagyok, hogy vannak problémáim, hogy van feladatom, akaratom, tettvágyam, motivációm, hogy már nem az a fontos, meddig élünk, hanem, hogy hogyan!


Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot.

                                                         Arlette

SuLo

A megszokott fejlődés nélküli és unalmas. De a váratlan önmagad megismerésére késztet.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.